Már az első Inglorious-album is nagyon tetszett, a májusban megjelent második lemez ismeretében azonban tényleg azt kell mondanom: Nathan James és zenekara igazi kincs a mai felhozatalban. Alkalmi AOR-projektekkel, underground melodikus rockcsapatokkal ma is Dunát lehet rekeszteni, e zenekarok többsége azonban a '80-as évek második felének hangulatát, zenei fogásait eleveníti fel. Nathanék ezzel szemben azt a fajta ízes, old school brit hard rockot nyomatják, amiből kis túlzással harminc-harmincöt éve ínség van, ennyire jól pedig gyakorlatilag senki sem játssza a mai mezőnyben. Még az énekes és társainak példaképei sem...

Az Ingloriousben az a szép, hogy semmit sem kell rajtuk túlelemezni. Amennyiben szereted a klasszikus – tehát elsősorban még az amerikanizálódás előtti – Whitesnake-et, a Deep Purple-t, a Uriah Heepet, a Rainbow-t és társaikat, netán Glenn Hughes szólólemezeit, és szívesen hallanál egy hasonló felfogásban zenélő, fiatal bandát állati jó dalokkal, teljesen naprakész, modern módon megdörrenő hangzással, ne is keress tovább: Nathanék neked készítették ezt a lemezt (meg az elődjét is). És tényleg nem mondanám ezt, ha kizárólag egy átlagos stílusgyakorlatról beszélnénk, ez a lemez ugyanis éppúgy tele van kiváló, karakteres nótákkal, mint a debüt. Tekintve, hogy a két anyag megjelenése között mindössze bő egy év telt el, nyugodtan kijelenthetjük: az Ingloriousnél bőven van patron, komoly tehetséggel és ígérettel állunk szemben.

Az persze relatív, mire vonatkozólag jelenthet 2017-ben ígéretet egy efféle csapat, hiszen ez a muzsika abból a szempontból a múlté, hogy nyilvánvalóan sosem fogják többet sokmilliós tömegek hallgatni az ilyen stílusú lemezeket. Arénabanda tehát aligha lesz Nathanékből, viszont ha tartják ezt a szintet, és szorgalmasan koncerteznek, pár éves távlatban szerintem simán sanszos nekik, hogy legalább Európában – és az efféle muzsikákat ma is nagykanállal zabáló Távol-Keleten – erős klubbandává fejlődhetnek. Ez pedig máris jóval több a semminél.

Mint említettem, nem szeretném agyonvesézgetni az albumot. Annyi a lényeg, hogy a II ismét egy állati jó, élő és dögös hangzású anyag egy Plant, Gillan és Coverdale klasszikus dallamain edződött, ám jellegzetes és felismerhető hangú énekessel, ahol vastagon megdörrenő gitárok nyomatják a bluesosan tökös, csikorgó-tekergő riffeket a heroikus dallamok alá, van a háttérben bőven Hammond is, ahogy azt a nagykönyvben megírták, meg persze rengeteg dallam, ami egész nap elkísér majd, ha melóba menet benyomatod az albumot a kocsiban vagy a fülesben. (Persze az első verzió azért hatásosabb, hiszen ez a fajta zene tipikusan csont hangerőn bömböltetve a legjobb.) A Taking The Blame, a Read All About It, a Change Is Coming, a Black Magic, a Faraway vagy a High Class Woman hallatán elgondolkodnék David Coverdale helyében, hogy kérek pár nótát Nathantől a következő Whitesnake-lemezre, de a Making Me Payt szerintem például Hughes mester is büszkén vállalná. Hard rockban az év egyik legjobb albuma ez, nem is kérdés.