A legutóbbi Great White-lemez kapcsán már kiveséztem, mennyire gáz a megkettőződősdi, így ebbe nem megyek bele megint. Ugyanakkor hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem értem Jack Russell motivációit ebben a történetben, hiszen most komolyan, mit csinálna a drog- és alkoholfüggőség poklát ezerszer megjárt, köztudottan roppant zűrös magánéletű énekes, ha még a többé-kevésbé máig ismert brandet sem használhatná semmilyen formában? Alighanem még akkor is a Great White név számára az egyetlen komoly fogódzó, hogy a zenekarról 2003 óta a tengerentúlon elsősorban mindenkinek a Rhode Island-i szörnyűség jut eszébe, nem pedig az olyan békebeli slágerek, mint a Once Bitten, Twice Shy, a The Angel Song vagy a Congo Square.
Miután túlestünk a kötelező körökön, jóelőre leszögezem: noha az Elationnel sem volt semmi különösebb probléma, szerintem Russell lemeze pusztán zeneileg jobb annál. Még azzal együtt is, hogy nem kizárólag a jogi vonatkozásokat, hanem az elemi matematikát tekintve is a másik csapat az „igazi" Great White, hiszen itt Jack mellett csupán egyetlen további veterán, Tony Montana gitáros-billentyűs képviseli az anyacsapat egykori tagságát. A titok pedig voltaképpen annyi, hogy Russell hangja épp annyi többletet tol ebbe a békebeli blues rockba, amennyi az Elationből pont hiányzott. Hiába, még a mai világban is ennyit számít egy igazán jellegzetes torok... Még úgy is, hogy Jack hangszálain azért hallhatóan nyomot hagytak a különböző legális és illegális hangulatfokozók, és nincs már benne akkora erő, mint mondjuk a Hooked vagy személyes kedvencem, a Psycho City idején.
A He Saw It Comin' természetesen nem mérhető az említett lemezekhez, sőt, még a Great White két igazán kiugró újabb kori albumához, a '99-es You Can't Get There From Here-hez vagy a 2007-es Back To The Rhythmhöz sem. Viszont nem tudok mást mondani, ha valaha is szeretted ezt a bandát, most sem fogod kivédeni Russell dallamait. Kedvelem én Terry Iloust is, szó se róla, önmagukban a nóták sem voltak rosszak az Elationön, de az a helyzet, hogy Jacknek automatikusan minden szót elhisz az ember: ez a kissé éles, néhol azonban kesernyés, bánattal teli hang egyből a szívbe hatol. Még egy olyan ezerszer hallott panelekből összerakott bluesrock-power-lírát is simán megkajálok vele, mint mondjuk a Love Don't Live Here, és nem biztos, hogy Terryvel is ugyanez lenne a hatás. És ez tipikusan olyasmi, amit csak akkor fogsz megérteni, ha alapból is jelent neked valamit ez a banda.
Ezzel együtt amúgy nem akarom azt mondani, hogy tök egyforma a két Great White, mert nem lenne igaz. Igen, alapvetően ugyanaz a játék mindkét fertályon, összességében nincsenek nagy mutatványok, Russell alakulata azonban kissé modernebbre vette a hangzást és egyes zenei megoldásokat is. A She Moves Me például még egy mai amerikai country pop/rock-rádióba is simán beférne, de nem ez az egyetlen téma, ahol felbukkannak korszerűbb hangszerelési megoldások. Mindenesetre kellően változatos az album, a hagyományos Great White-darabok mellett akadnak rajta kevésbé nyilvánvaló dolgok is, Jack pedig szövegileg is elég rendesen odatette magát. De hát volt is miről írnia az utóbbi évekből... Becsúszott pár töltelék is, de összességében azért teljesen jól hallgatható a lemez, a nyitó Sign Of The Timesra, az őszinte My Addictionre vagy a roppant erőteljes Blame It On The Nightra meg méltán lehet büszke a főhős. Az acapella Godspeed zárás pedig igazi különlegesség.
Nem akarok úgy tenni, mintha a világ nyolcadik csodája lenne a He Saw It Comin', de ha szereted a Great White-ot, bizonyosan találsz rajta kellemes pillanatokat. Fél pont plusszal jelzem az Elationnel szemben, hogy nálam most Jacknek áll a zászló.