Megmondom, mi az egyetlen ok, amiért hiányérzet van bennem ezzel a kiadvánnyal kapcsolatban: John Corabi kizárólag Észak-Amerikát részeltette abban a kegyben, hogy futott egy kört a Mötley Crüe 1994-es albumának anyagával, és nem ruccant át Európába a mostoha sorsú lemezzel, amelyet – az ismert okok miatt – a csapat soha nem turnéztatott meg errefelé. Komolyan, nem is értem, hogy nem jött össze ez a dolog az óceán keleti partján is, mert ez aztán tényleg az az műsor, amire klub- és fesztiválszinten egyaránt bizonyosan mutatkozott volna igény. Oké, hogy megkaptuk az egyébként még 2015-ös turnéról az év első felében ezt a koncertlemezt, de így azért messze nem ugyanolyan a leányzó fekvése...

Elég sokszor lamentáltunk mi is arról, van-e még értelme manapság koncertlemezeket készíteni mindenféle vizuális támogatás nélkül, pusztán hangfelvételként. Túl azon, hogy ha valakinek valamire nincs szüksége, az legfeljebb nem hallgatja, én inkább a nemleges válasz felé hajlok, és ha rosszindulattal állnék hozzá, ez a lemez is igazolhatná mindezt. Hiszen lehet más szögből láttatni ezeket a dalokat, netán bármit is hozzájuk tenni egy klubkoncert felvételével? Nyilván nem. De valójában nincs szívem belekötni a One Night In Nashville-be, mert zeneileg kifejezetten jól sikerült. Persze tény: ha lett volna egy teltházas Corabi-plays-Crüe szólókoncert mondjuk az A38-on három éve, most extrán üdvözült mosollyal lehetne hallgatni a szuvenír-mementót a turnéról, mert kapcsolódna hozzá valami plusz személyes emlék.

Rizsát meg okoskodást félretéve: a Mötley '94-es lemezéről annak idején a Klasszikushockban mindent leírtam, amit fontosnak tartottam, és ezek a dalok egyszerűen annyira erősek, illetve annyira sokat jelentenek számomra, hogy akármikor indítottam el az albumot, nehezemre esett kikapcsolni. Corabi szólócsapata – Jeremy Asbrock, Phil Shouse és Tommy Daley gitárosok, Topher Nolen basszer, illetve a doboknál John fia, Ian – tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy élőben is méltó módon szólaljanak meg minden idők legjobb hangzású rocklemezének dalai. A túlpörgetett gitárattak sem véletlen, hiszen Mick Mars riffjeinek itt tényleg úgy kellett megdörrenniük, ahogyan azt annak idején Bob Rockkal lemezre álmodta a Crüe... Utómunkálatokat állítólag egyáltalán nem végeztek a felvételen, amit vagy elhiszek, vagy nem (természetesen nem), de az idén már 59 éves Corabi néhol eléggé szenved ahhoz a témákkal, hogy tényleg élő feelingje legyen az anyagnak – viszont annyira szerencsére nem, hogy sziszegjen az ember. Szóval minden egyensúlyban van. De zeneileg tényleg nem lehet itt fogást találni semmin. Még az annak idején, kisgyerekként a The Scream Man In The Moon klipjében feltűnt Ian is autentikusan, érzéssel hozza Tommy Lee gyilkos pörgetéseit, és jól is szól az album.

A '94-es lemez összes dala mellett a lemezen helyet kapott a Quaternary EP japán bónusza, a 10,000 Miles Away, meg némi sztorizgatás is akad itt Johntól, szóval 73 percben végül is sikerült méltóképpen összefoglalni a szóban forgó éra legjavát. Az alapanyag minőségét tekintve ez egyértelműen átlagon felüli teljesítmény. De mint mondtam, tényleg felér egy bűncselekménnyel, hogy Corabi nem ment egy kört Európában ezzel a programmal. Látva, mekkora sikerrel haknizik mindenfelé a The Dead Daisies élén, belátható időtávon sajnos esély sincs ilyesmire, pedig jövőre, a lemez huszonötös jubileuma kapcsán nagyon adná magát a dolog...

John Corabi a The Dead Daisies élén december 12-én ismét Budapesten koncertezik. Részletek itt.