Igyekszem a lehető legrövidebbre fogni a csalódott (valamikori) Dream Theater rajongó melodrámáját, tekintve, hogy nem volna túl elegáns egy szólóalbumon is leverni az utóbbi évek álomszínházas keserűségeit. Egy-két dolog azonban mégis okot ad az árukapcsolásra. Tudom, Petrucciéknál már régóta bevett szokás a menetrendszerű lemezkiadáson kívül, hogy a tagok úgynevezett side-projektjei szinte mindig egyszerre bújnak elő a zenekar aktuális művével. De vajon szükség van erre? Úgy értem, ha az anyazenekar kreativitása is erősen véleményes az utóbbi években, vajon az a helyes stratégia, hogy a megosztó lemezek mellé valaki még egy szólóalbumot is kiprésel magából minden alkalommal? Egyáltalán mennyi idő, illetve energia jut ezekre? Efféle kérdések foglalkoztatnak, mióta alkalmam nyílt megismerni Jordan Rudess új szólólemezét...

Talán bevezetőmből is kiderülhetett, hogy nem hagyott bennem mély nyomokat az utóbbi tizenpár év Dream Theater-termése, és egyesekkel ellentétben a Distance Over Time meghallgatását követően sem bontottam pezsgőt. Nagyjából ennyit a Dreamről. Illetve talán még azzal egészíteném ki a leírtakat, hogy Jordan zenei vízióit a formációval kapcsolatos csökkenő lelkesedésem egyik elsődleges okának tartom. A Wired For Madness pedig csak megerősített abban a tézisemben, hogy többek között a billentyűstől eredeztethető az elmúlt évek koncepcionális zsákutcája.

Az összkép leginkább a „van itt minden, mint a búcsúban" mottóval foglalható össze. Az anyag első felében hallható címadó opuszhoz ráadásul amolyan modern intellektuális felhangként egy sci-fi történet is párosul. Utóbbi már önmagában némi szkepticizmusra adott okot nálam, hiszen mostanság egyébként is tele a padlás mindenféle sztorizós, tematikájukban pedig sok esetben nem túl messzire mutató albumokkal. Hogy egészen kézenfekvő példával éljek: volt ugyebár nemrégiben egy The Astonishing, amely nagyjából minden gyerekbetegséget magán hordozott... A történetmesélő tematikát itt sem érzem kihagyhatatlan ziccernek, a számomra legelemibb problémát azonban sokkal inkább a kaotikus zenei megvalósítás jelenti, amelyet az elviekben szerkezeti vázként funkcionáló cselekmény sem képes rendszerezni.

Tulajdonképp már az első öt perc felvonultat minden elemet, amelynek okán Jordan Rudesst egyaránt lehetséges félistenként tisztelni és szívből gyűlölni. Jönnek a Dream Theaterben már megismert hangszínek, fordulatok (a harmonizációban példának okáért mindjárt az elején komoly Dance Of Eternity-áthallásokkal), és persze az elmaradhatatlan poén: zúzda után ravasz fordulatként egy múlt század elejét idéző zenei közjáték, amelyet az album gerincét adó műben kétszer is sikerült elsütnie. Azt hiszem, ez Rudess esetében már nélkülözhetetlen kellékké nőtte ki magát, hasonlóképp Besenyő Pista bácsi kultikussá vált „noormális?!"-frázisához, talán annyi különbséggel, hogy utóbbin néha még derülök...

Emellett a muzsika ELP-szerűen billentyűcentrikus progrock-témákat, Frank Zappát idéző bohózatot, bizonyos részekben pedig még csipetnyi elektronikát is felvonultat, ami leírva akár még csábító elegynek is tűnhetne, azonban a rendszerező elv többnyire úgy hiányzik, mint egy falat kenyér. Hiába az olyan nagytudású kollégák, mint a régi barát, Rod Morgenstein (akinek egyébiránt továbbra is hibátlan játékához az utóbbi években nem sikerül normális soundot találni), Tony Levin, vagy a Dream Theater képviseletében John Petrucci, mégsem hagyja a főnök, hogy bárki is huzamosabb időre kicsavarja a kezéből a stafétabotot. Valamiért ráadásul mindenképp ragaszkodik hozzá, hogy pár kivétellel az itt-ott előforduló vokális részeket is neki kell tolmácsolnia. Végtére is, az ő szólóalbuma, ám ha már „főállású" énekesek is vendégszerepelnek rajta, talán átengedhette volna egy képzettebb hangnak ezeket a tőle legfeljebb Rémusz bácsi meséinek ható sorokat. Értem én, hogy a szólóprojekt autonómiáját tekintve kockázatos lett volna a szintén Dream Theaterből importált kollégát, James LaBrie-t egy strófányi szereplésénél több feladattal megbízni, ám rajta kívül még minden bizonnyal akadna jó pár alkalmasabb figura a főszereplőnél...

Mind a nagy lélegzetvételű címadó, mind pedig az utána következő rövidebb szerzemények egyértelműen rávilágítanak számomra Rudess tevékenységének árnyoldalára, amely egyben a jelenkori Dream Theaterben is az egyik fő hibaforrás. A billentyűs nyilván óriási technikai felkészültség birtokosa, és érezhetően egészen kivételes stílusismeretekkel bír, viszont valamiért nem képes szabadulni az állandó dagályos fogalmazásmódtól. Olykor a konkrét tartalmi elemek helyett is egy-egy villantás kúszik be a muzsikába, ami minden bizonnyal ideig-óráig alkalmas a szakmabeliek elkápráztatására, de hosszú távon nem képes pótolni a hús-vér, valódi témákat. Érzésem szerint ezt megsínylették az utóbbi Álomszínház-albumok is, és a Wired For Madness esetében is alapvető problémát jelent. Hogy tovább borzoljam a kedélyeket: számomra ennél például az egyébként jóval kevesebbet ajnározott billentyűs-előd, Derek Sherinian akármelyik szólóanyaga impulzívabb tartalmat rejt magában.

Nem én vagyok a földkerekség legnagyobb Jordan Rudess-rajongója, és ez már alighanem így is fog maradni. A billentyűs kvalitásai előtt továbbra is meghajlok, játékstílus és hangszerelés tekintetében azonban jó pár ízlésemnek szimpatikusabb megközelítés létezik, akár a Dream-életművön belül is...