2008 nyarán jelent meg utoljára új sorlemez a Judas Priesttől, ami egyrészt rettenetesen régen volt, másrészt igen lényeges változások történtek azóta minden idők egyik legalapvetőbb heavy metal csapatának portáján. A legfontosabb ezek közül természetesen nem a búcsúturnénak nevezett valójában-persze-nem-búcsúturné volt, hanem K.K. Downing gitáros távozása, amire előzetesen aligha számított bárki is. Nyilván senki utódlása sem megoldhatatlan a világon semmilyen területen, és ez a zenélésben sincs nagyon másként, de ha közel lehet kerülni a „pótolhatatlan ember" fogalmának pontos definiálásához, hát a jó öreg Ken nem tűnik éppen rossz megfejtésnek. Én az igazat megvallva nehezebben tudtam elképzelni nélküle a Priestet, mint annak idején Rob Halford hiányában...

Aztán persze az élet most is rámcáfolt. A turnén sajnos nem láttam a bandát az új emberrel, Richie Faulknerrel – ha jól emlékszem, a szigetes buli idején éppen nyaraltam –, de a beszámolók alapján és a videókon egyaránt meggyőzőnek tűnt, a Redeemer Of Souls kapcsán pedig szintén azt kell elsőként leszögezni, hogy Ken hiánya nem rogyasztotta meg a Priestet. Hiába számított évtizedeken át a műfaj legismertebb, szinte egybenőtt gitárduójának Glenn Tipton és Downing kettőse, ha nem tudnám, hogy K.K. nincs itt, a hallottak alapján bizonyosan nem mondanám meg. És mindez nemcsak a játékra áll, hanem a dalszerzésre is, Richie barátunk ugyanis az összes (!) új dalban Tipton és Halford társszerzőjeként domborít. Vagyis sikerült az utódlást abszolút gördülékenyen levezényelni, ezen a téren abszolút nem érheti szó a ház elejét.

És hogy más téren érheti-e? Na, hát pontosan ez az a kérdés, amire mindenki vérmérséklete, türelme, elvárásai szerint válaszol majd a következő hetekben-hónapokban. Mert egy dolog biztos: a Redeemer Of Souls hamisítatlan biztonsági lemez, és annak is öreges egy cseppet. Sokan utaznak ilyesmiben, főleg ebben a korban, így simán bele tudok nyugodni a dologba – maximum annyi üröm vegyül az örömbe, hogy a Judas Priest többek között épp attól vált Judas Priestté, mert mindig a folyamatos újítás és megújulás jegyében tevékenykedtek. Ezzel a tendenciával ugyan Halford visszatérése után szakítani látszottak az Angel Of Retribution-korszakban, ám a legutóbbi Nostradamus megint kifejezetten bátor, többféle irányba terjeszkedő munka volt, ebből a szempontból is maximálisan hű a zenekar hagyományaihoz. Lehet, hogy nem lett tökéletes, de mindenképpen nagyra értékelem a mai napig, hogy túl mertek vele lépni a puszta retrózáson. Még akkor is, ha egyébként nyilván számukra is nyilvánvaló: a közönség többsége elsősorban a Breaking The Law-ra meg a You've Got Another Thing Comin'-ra kíváncsi, és azt sem bánná, ha egyáltalán nem készítenének új lemezt. Nos, e tekintetben a Redeemer Of Souls mindenképpen visszalépés a Nostradamushoz képest, megközelítését leginkább Halford legutóbbi szólóalbumával, a Made Of Metallal tudnám rokonítani.

Ha tehát az ember túl tud lépni rajta, hogy 2014-ben már nem a negyvenéves múlttal rendelkező Judas Priest lesz az a csapat, amelyik megújítja a metalt (pláne, hogy ezt korábban már legalább háromszor megtették...), igazából jól el lehet hallgatni az új albumot. Nyilván nem ezek a dalok a csapat történetének legizmosabbjai, de azért profi módon összerakták őket, és a hallgató még akár azt is elhiszi, hogy az öregek ma is élvezik ezt a procedúrát (a fiatalt meg nyilván hajtja a lelkesedés, hogy bekerült közéjük). Már a nyitó Dragonaut alatt kényelmes, otthonos érzés vesz erőt az emberen, ami aztán nagyjából végig ki is tart, még ha néha el is kalandozik a figyelem közben. A jól ismert elemek recirkulálásán kívül alapvetően semmi sem történik itt, leginkább ezeket is amolyan békebeli, higgadt módon vezetik elő, de néha ugyanígy fel is kapod néha a fejedet egy-egy különösen szépen kidolgozott intró vagy átvezetés, míves dallam, netán váltott gitárszóló hallatán. Az ilyen nüanszokból pedig azért még ma is lejön, hogy a Priest a metalszakma valaha létezett egyik legnagyobb mestere. „Oké, nem túl izgi, de hát ez itt azért mégis a Judas Priest" – valahogy mindig ez jut eszembe, ha hallgatom az albumot. Nem akarok tőle százötvennel száguldani a sztrádán, nem mozdítja be minden ízületemet, és nyilván öt év múlva is sokkal inkább előugrik majd akármelyik régi lemezük, ha éppen Priestre támad kedvem, mint ez. De zsigerileg vonzódom a csapat zenei világához, így ezt sem tudom nem szeretni.

Hangzáskép szempontjából alighanem a Painkiller jelenthette a kiindulási pontot, a nagy, masszívan testes dobhangzás és a gitárok kiemelt hangsúlyossága mindenképp ezt az érát idézi, de az összkép ezen a téren is simább, finomabb, vintage-esebb egy cseppet. Zeneileg pedig szintén nem rossz közelítés a már említett négyes Halford-mű: lassabb, dallamosabb, melodikusabb ez a lemez, mint a '90-es évek Priestjei, és nem fűti az a mindent felperzselő tűz sem, ami akkora klasszikussá érlelte a '70-es és a '80-as évek alapvetéseit. A dalok színvonala nagyjából egyenletes, bár azért akadnak egyértelmű csúcspontok és kevésbé eltalált, akár tölteléknek is titulálható darabok. Az előbbi kategóriába tartozik nálam a meggyőző Dragonaut mellett a nagyon szép gitárfutamokkal és monumentális refrénnel operáló Sword Of Damocles, a rockosabb lendületű, nagyon szimpla, ám fogós kórusú Down In Flames, a leglendületesebb Battle Cry vagy a Beginning Of The End szép zárólírája, sőt, elsőre furcsa volt, de idővel a March Of The Damned dallamait is megszerettem. A Hell Patrol seggrázósabb verziójának is tekinthető címadóra, az ősmetalos groove-ra épülő Hell & Backre, a szintén agresszívre vett, mégis testetlen Metalizerre vagy a lidércesen hideg gitárokkal dolgozó, ám sehonnan sehová nem tartó Secrets Of The Deadre ezzel szemben garantáltan nem fogunk kiemelkedő alkotásként emlékezni nemhogy évek, de már hetek múlva sem. Az álomszerű gitárharmóniákkal teli, mégis zakatolós Cold Bloodedból is hiányzik valami ahhoz, hogy igazán odavágjon, pedig maguk a dallamok itt is ülnek. Rossznak vagy problémásnak viszont ezeket sem nevezném.

Mint a fentiekből is lejött, az említett innováció-mentesség kérdéskörén simán túl tudok lépni: öregek, mint az országút, nem reális tőlük új Stained Classt, Defenders Of The Faithet vagy Painkillert várni, a dalokat pedig becsületesen összerakták, még ha nem is örökérvényűek. Egyetlen konkrét negatívum azonban így is akad, ez pedig a Metal God hangja – pontosabban az, hogy néhol nincsenek tekintettel annak korlátaira. Halford jó egy évtizeddel ezelőtt még élőben is elég pengén nyomta a saját régi témáit, mára azonban – tetszik, nem tetszik – ő is megöregedett, és ugyanúgy letatásodott torokra, mint mondjuk Ozzy vagy Lemmy. Ez is természetes folyamat, viszont sikolyokkal éppen ezért már nem szabadna kísérleteznie. Ha nem megy, akkor nem megy: védjegy vagy sem, ennek így a világon semmi értelme nincs, a legkritikusabb pontokon pedig kimondottan ciki. Elsőként a harmadikként érkező, tempóit és hangulatát tekintve '90-es emlékeket idéző Halls Of Valhallánál szalad az ember szemöldöke a feje tetejéig, pedig ez amúgy egy jó nóta, de a később érkező dalokban is akadnak sorok, ahol Robibá nagyon harcol. A másik kritikus pontot azonban a Crossfire jelenti a Halls mellett, amelynek a végére egyszerűen nem lett volna szabad odarakni ezt a kappanhangú szenvedést. Csak elvenni sikerült így az egyébként korrekt számból, ahol a bluesos kezdés elég egyértelműen az I-t idézi a Black Sabbath Dehumanizer lemezéről, és maga a fő gitártéma is inkább a '80-as, '90-es évek Sabbathja, mintsem Priest.

A pontszámmal gondban vagyok: a zenekar elképesztő múltjára meg a roppant szoros személyes kötődésre tekintettel lehetne akár erősnyolcas is a lemez, de ha ezt az anyagot egy ismeretlen csapat szállította volna le a semmiből, biztosan nem mennék hetes fölé. Szóval maradjunk a verdikttel a kettő között, és akkor kábé reális voltam, meg minden szóba jöhető körülményt tekintetbe vettem. De igazság szerint ebben az esetben halálosan lényegtelen, mennyi az annyi – egy olyan matuzsálemi korú bandától, mint a Priest, simán vállalható anyag a Redeemer Of Souls, még a maga hibáival együtt is. Ha ez az utolsó albumuk, akkor sem kell szégyenkezniük miatta.