„In times of surrender I am shedding my scars / I was sick, but I was set for the stars / The robe wasn't mine, but I wore it still / In the sunset of age, on the weight of my limbs″ – így indul a City Burials első dala, a Heart Set To Divide, és a Katatonia nagyjából máris otthon érezheti magát a világ szinte bármely otthonában. Amikor valamikor tavaly nyáron Jonas Renkse papírra vetette ezeket a sorokat, persze senki nem gondolta volna, hogy ez lesz belőle, de hát ez a bizonyos „shit happens", amely a svédekkel immár csaknem három évtizede történik, ezúttal globális szinten arat. Kiadói részről felmerült ugyan, hogy az ismert okok miatt későbbre csúsztassák a rég várt tizenegyedik album megjelenését, de Renkséék végül úgy döntöttek, hogy a tervezett időpontban kínálják meg a táborukat egy újabb gyötrelem-esszenciával. Én pedig azon kaptam magam, hogy mocskosul elkapott a dolog.

Már jó pár hónapja így van ez amúgy, nagyjából az első lemezelőzetes dal, a Lacquer megszellőztetése óta, amely minden atipikussága ellenére (és persze éppen azért is) szépen visszakergetett bő húsz év után a Katatoniához. Annak idején – sokakhoz hasonlóan – én is úgy voltam vele, hogy amit a Dance Of December Souls debütön, majd aztán a Brave Murder Dayen műveltek a srácok, az nagyjából megfejelhetetlen, ha a skála negatív végét nézzük, jött is a teljes köpönyegfordítás után a Discouraged Ones, amely a maga módján szintén nagyon jól sikerült, de aztán szép fokozatosan elváltak útjaink. Bármikor elismerem, hogy mondjuk a The Great Cold Distance-ben még bőven volt ráció, de hosszabb távon az sem kötött le, amit pedig azóta hallottam a svédek felől, az alapján szomorúan állapítottam meg ugyanazt, mint amit a szomszédvár Tiamat esetében is: megtörtént a beleszürkülés a lágyan hömpölygő gothic rock masszába.

Kis időre úgy is tűnt, hogy a Katatonia észlelte a mókuskerék kreativitás-apasztó hatását, majd annak rendje és módja szerint be is jelentették tevékenységük szüneteltetését. Az elvonulás aztán nem tartott sokáig, és Renkse elmondása szerint ott vették fel a fonalat, ahol legutóbb leejtették, szóval nem volt ok gyökeres fordulatban reménykedni, és a főhősök sem áltattak minket ilyesmivel. Valami azonban mégiscsak történt időközben, és hogy a „hiba" nem az én készülékemben van, annak bizonyságául gyorsan elő is kaptam a The Fall Of Heartsot, és ugyanaz a fájdalmas unalmat éreztem, mint a „boldog" békeidőkben. A City Burials viszont úgy gázolt el, ahogy egymás után érkeztek az újabb és újabb dalok, és én hirtelen már csak amiatt aggódtam, hogy el ne fogyjon idő előtt a puskapor. Abból a szempontból nem ért kellemes csalódás, hogy a másodikként érkező Behind The Bloodnál nem írtak nagyobb slágert (de korábban sem!), viszont a Volbeat-hangmérnök Jacob Hansen keze munkáját is dicsérő album összességében is remek élményt nyújt.

A zene frissességét hajlamos vagyok legalább részben az újonnan érkezett Roger Öjersson számlájára írni, hiszen lássuk be, gitárostársa, az alapító Anders „Blakkheim" Nyström régóta nem szolgált ilyesmivel. Úgy áll a helyzet, hogy halljuk egyfelől a zenét, ami üt, harap, dédelget, ahogy azt a legjobb stockholmi kuplerájoktól elvárja az ember, majd érkezik Renkse és a tömör nyomor, akinek a legpozitívabb gondolata is az, hogy „The road to the grave is straight as an arrow / I'm just staying around to sing your song, baby". Ellenben kimondottan nagyokat énekel, és a Vanishersben még egy női partnert (Anni Bernhard) is kap maga mellé a minőségi agóniához.

Gyönyörű íve van a City Burialsnek, eszelősen hallgattatja is magát nálam, szóval nagyjából azon a szinten adom meg magam meg neki, mint a legutóbbi Rammsteinnek. Őszintén szólva nincs is kedvem ennél többet regélni, hallgassátok a lemezt, mert attól majd minden jó lesz. Izé... rossz. Vagyis jó.