Az már a Slayer búcsúturnéja környékén is nyilvánvaló volt, hogy a visszavonulás gondolata Tom Araya fejéből pattanhatott ki. Míg az évek során szép lassan kedélyes télapóvá nemesedett frontembert nemcsak fizikálisan, de vélhetően mentálisan is egyre jobban megviselte a turnézás, addig Kerry King nem sok jelét mutatta a megfáradásnak. Így tehát, mikor a Slayer-sztorinak vége lett, indult is a találgatás, hogy vajon az öreg tremolórángató kikkel alapít majd új csapatot. És bár bennfentesek tuti befutónak mondták az évek során Phil Anselmót, Gary Holtot, sőt, Zakk Wylde-ot is, végül egyikük sem került be a roppant fantáziadúsan csak Kerry Kingként aposztrofált brigádba.

A főnök azért persze így is ütős szupergrupot trombitált össze maga köré: dobosként Paul Bostaph nyilván egyértelmű választás volt, és tulajdonképpen adta magát Phil Demmel személye is, hiszen már a búcsúturnén is beugrott pár bulira Gary Holt helyett, amikor annak édesapja haldoklott. A Hellyeah-ből ismert Kyle Sanders személye már inkább volt meglepő, ahogy a Death Angel-vokalista Mark Oseguedáról sem gondoltam volna, hogy pont ő lesz a befutó. Pedig utólag belegondolva, tényleg kiváló választás volt. A fickó eleve Bay Area-ikon, markáns, saját stílussal, de ugyanakkor tud olyan igazán arayásan is üvöltözni, ami most ide kell. Később aztán, ha már nem feltétlenül akarnak 100 százalék Slayer lenni, akár kijjebb is lehet majd tolni vele a zenekari dimenzió határait, ez a pillanat azonban még nem jött el. A From Hell I Rise egyértelműen és célzottan Slayer 2.0, King pedig valószínűleg nyomatékosan közölte Markkal, hogy haver, egyelőre legyél minél inkább olyan, mint Tom.

King nyilván örökre a Slayer gitárosa és dalszerzője marad, aki, ha nem játszott volna a bandában, saját elmondása szerint akkor is hatalmas Slayer-rajongó lenne. Pont. Ennek megfelelően pedig a From Hell I Rise egyenes következménye és folytatása a 2015-ös Repentlessnek, aminek ugyebár szinte teljes egészét is egymaga King írta. És ezzel fikarcnyi gond sincs, a Slayer ugyanis egyértelműen hiányzik a színtérről ma is, és ha már ők nincsenek, legalább egy kis pótlékot kapunk a marcona riffmestertől. A rettenetes borítóba csomagolt lemez tehát fullosan kiszolgálja a rajongókat, azaz pontosan annyira slayeres, amennyire az Tom Araya nélkül lehetséges. De a magam részéről nem is akarnék Kerry King címke alatt egy Alessandro Del Vecchio segítségével és Ronnie Romeróval a mikrofon mögött összerakott, Rainbow-hatású hard rock lemezt hallani.

A From Hell I Rise akár Repentless Part 2 alcímmel is kijöhetett volna tehát, hiszen nemcsak zeneileg, de hangzását tekintve is abszolút adott a két anyag közötti párhuzam. Alapvetően ez a Josh Wilbur által kevert anyag is jól szól, bár egy árnyalatnyival talán kevésbé harapósak a gitárok és kissé puffogósabb a kelleténél a dobsound, de mégis, már a nyitó Diablo intrójával megjön a kellemesen ismerős, kései Slayer-feeling. Ezt pedig a legszebb hagyományokat idéző, sodró lendületű nyitódal követi Where I Reign címmel, ami olyannyira hozza az anyabandát, hogy miden egyes hallgatásakor meglepődöm kicsit, mikor Tom helyett Mark rekesztése érkezik meg rá. És tulajdonképpen az egész lemez ilyen: ha kicserélnéd a két frontember hangját, alighanem ember meg nem mondaná, hogy ez itt nem a thrash alapcsapata, „csupán″ hüllőmániás, kopasz hathúrosuk szólóban. Egy ponton azért lehet, hogy feltűnne a turpisság, Phil Demmel szólójátéka ugyanis markánsan különbözik mind Kerry disszonáns dolgaitól, mind Jeff Hanneman jellegzetes hangzásvilágától. Demmel mindkettejüknél kidolgozottabb, mívesebb stílusú gitáros, Kerry pedig szerencsére nem is akarta visszafogni, így kifejezetten fasza dolgokat gitározott össze a lemezre.

Az olyan szélvész rifftámadások mellett, mint az első felvezető Idle Hands, a Toxic, a Rage vagy a záró címadó, kerültek a lemezre lassabb, súlyosan hömpölygő King-megoldások is, mint a kettes Residue vagy a Trophies Of The Tyrant. Utóbbi Osegueda témái miatt olyan, mintha egy kései Slayer-Death Angel mashup lenne. Időnként persze a mester önmaga korábbi munkásságából is merít, hiszen a Tensionhöz hasonló, fokozatosan besúlyosodó dalt nem is egyszer hallottunk már tőle, de a Crucifixation középrészében is akad egy igen komoly Gemini-utánérzés, a Toxic riffjét pedig egyértelműen a '80-as évekből mentette át, de ennyi újrahasznosítás véleményem szerint bőven belefér.

Kerry King nem tud és nem is akar kibújni a bőréből, a bennem élő fanboy pedig kapásból szórná is be a tízest a From Hell I Rise-ra, de ha meg akarom őrizni az objektivitásnak legalább a látszatát, ez a lemez akkor is simán megér 8 pontot. Maradjunk tehát a középutas kilencnél, azt pedig külön remélem, hogy ez a formáció hosszabb távon is működőképes marad az általában igen komolyan turnézó Death Angel és az újabban hamvaiból fel-fel támadó Slayer mellett is.