Az utóbbi néhány évben kimondottan divattá vált a metalcore létjogosultságát megkérdőjelezni, illetve sárba taposni az összes e műfajban tevékenykedő zenekart. Pedig az a helyzet, hogy a metalcore már jó régóta ugyanolyan állandó és megkérdőjelezhetetlen stílusirányzattá vált a Nagy Metalkönyvben, mint a death, a thrash, a power, a postrock... és hosszan sorolhatnánk tovább a listán szereplő műfajokat. Mint minden stílusnak, ennek is megvannak a maga alapzenekarai, indítói, kitalálói (?), és az egyik ilyen állócsillag a Killswitch Engage, legyen bárki is az énekesük éppen.

Az a helyzet, hogy Killswitch Engage-et az Alive Or Just Breathing lemezük óta szeretem, és náluk valamiért sosem hullajtottam könnyet az énekesváltás(ok) miatt: Jesse Leach és Howard Jones hangszínét és énektémáit is egyaránt kedvelem, és nem is húznék túl éles határvonalat a teljesítményük közé. Jones-nak bársonyosabb, melegebb tónusú a hangja, Jesse-é hajlékonyabb, és egyben erőteljesebb is egy bizonyos szinten. Nem rázott meg különösebben, amikor Howard Jones bő egy éve kikerült a zenekarból, és az sem sokkolt le (bár szerintem senkit sem), hogy a helyére Leach érkezett vissza. Ennek így kellett történnie, különösen a Times Of Grace projekt után. Szeretem a Howarddal készült lemezeket is, és megkockáztatom, hogy az Alive... mellett a 2009-es albumuk a másik etalon – legalábbis én ezt a kettőt hallgatom a többihez képest jóval többet. És ha érzéseim nem csalnak, ezek mellé fel fog zárkózni a Disarm The Descent is, amivel előre elárultam, hogy kiváló visszatérésnek lehetünk fültanúi.

Az tagadhatatlan, hogy a csapat fő ereje Adam Dutkiewicz varázslatos témáiban rejlik. Legyen szó riffekről vagy szólókról, ez a nyurga srác félelmetes érzékkel ír slágereket úgy, hogy nem esik az önismétlés hibájába. Sőt, ha meghallgatod a régi lemezeket, és rögtön utána az újat, világosan érzékelni fogod a fejlődés gyönyörű ívét, ami még korántsem érte el a leszállóágat. Az sem elhanyagolható tény, hogy végig megőrizték a saját stílusukat. A kalandozások sosem voltak túlságosan merészek, inkább a részleteket gazdagították, vagy csak parasztosan odacsaptak, mint ahogy az új anyagot hallgatva azon fogod észrevenni magad: azonnali késztetést fogsz érezni arra, hogy önfeledten ugrálni kezdj.

Döbbenetesen erősen indul a Disarm The Descent, még akkor is, ha az első pár másodperc blastbeatje hallatán néhányan bizonyára felvonják majd a szemöldöküket, de egész biztos azonnal magadénak fogod érezni az arcpirítóan fogós The Hell In Me-t. Minden riff, szóló, üvöltés és ragadós énektéma a helyén van, és ez még csak a kezdet. Persze lehet azt mondani, hogy megint megkavarták a kliséüstöt, és unalmasak már ezek a kiszámítható, negédes énektémák, de hát milyen hülyén mutatna egy progmetalos, poweres vagy glames dallam ebben a zenei közegben, nem? És ha ezzel megbékéltél, máris azon kapod magad, hogy Jesse refrénjeit dúdolod magadban, főleg, mivel a srác komolyan kitett magáért, és élete (eddigi) csúcsteljesítményét produkálta ezekben a dalokban.

Keménykötésűbb, egyben változatosabb a Disarm The Descent, mint a Howarddal készült anyagok, és ugyan korántsem hiszem, hogy ennyi év után bizonyítási vágy égne még bennük, inkább az érződik, mennyire együtt van a csapat, és egészen egyszerűen jól érzik magukat. Egyetlen bajom van, amit így, a sokadik hallgatás után sem tudok elhessegetni magamtól: úgy a nyolcadik-kilencedik szám környékén kezd egybefolyni az egyébként sok rettenetesen erős téma, így a lemez második felében több jellegtelenebb dalrészletet találtam. Ám a CD vége felé megint összekapják magukat, mert azt például tényként ki merem jelenteni, hogy az Always a zenekar történetének egyik legjobb dala: Jesse még magához képest is pazarul teljesít ebben a pár percben. Ez a kvázi-líra olyan mélységeket és érzéseket vonultat fel, amit úgy általában hiányolok mostanában a metal szcénából.

Az év végi értékelésig egészen biztosan le fog még tisztulni, milyen irányba billen a mérleg nyelve véglegesen, de egyelőre nem merem azt mondani, hogy hibátlanul erős anyagot tett le az asztalra a Killswitch Engage – és ezzel szerkesztőségen belül is tudunk vitatkozni, viszont az is sokat elmond, hogy minden túlzás nélkül ezt a CD-t hallgattam a legtöbbet az utóbbi időszakban. És mivel most megint harmadszor indítom el a lemezt, megérdemli azt a pontszámot, amit a kis dobozban láthatsz.

Ja, és a legfontosabbat ki ne hagyjam: a dalok pozitív hangulatát is imádni fogod.