Hosszú hónapok óta kommunikálja a Korn a sajtó felé, hogy mennyire döbbenetes új dolgot készítenek, és még csak hasonló sem jelent meg ezidáig. Nos, ez valóban így is van: Korn dalokat eddig még senki nem kombinált dubsteppel, mindazonáltal finoman szólva is dőreség forradalminak és újszerűnek kikiáltani az The Path Of Totalityt. Azt sem igazán értem, miért esett a zenekarnak a rajongók nagy része habzó szájjal az előre kiszivárogtatott két dal kapcsán, hiszen semmi mást nem hallhattunk, mint két valóban slágeres és fülbemászó, ízig-vérig Korn dalt kicsivel több elektronikával. 2011-ben pedig két gyökeresen más zenei műfaj összeházasítása csak azok számára lehet nóvum, akik valami elzárt szigeten tengették eddig az életüket, bármiféle külső inger – és persze internet – nélkül.

Kimondottan szeretem a Kornt, ám korántsem tartom minden lemezüket hallgathatónak. A tavalyi III: Remember Who You Are például gyötrelmesen rosszul sikerült, nem is szándékozom meghallgatni az elkövetkezendő évtizedben. És hiába volt hullámzó a teljesítményük a kezdetek óta, hiába csináltak többszörösen is segget a szájukból, esetükben ez sosem érdekelt, de még csak azon sem háborodtam fel különösebben, amikor az alaptagok elkezdtek kifarolni a csapatból, és így egyikük-másikuk helyettesítését nem túl elegáns módon oldotta meg a zenekar bizonyos koncerteken. Így különösebb elvárás nélkül hallgattam meg az új anyagot és bizony rögtön megtetszett. Nem is kicsit.

Pedig a dubstep nem barátom, illetve fogalmazzunk úgy, hogy egy elektromos zenében otthon lévő kolléga mesélt a műfajról, majd átküldött néhány linket, ami alapján úgy véltem, hosszú távon ez nem az én világom. Nehezen fogadom el zeneként, ha hosszú másodpercekig azt kell hallgatnom, ami leginkább arra a sajátos zajra emlékeztet, amikor még kazettáról töltődtek be a játékprogramok tíz percen keresztül. Mindamellett Skrillex néhány alkotásának meghallgatása után magam is logikus lépésnek tartottam a két műfaj keverését, mert ha más hangszerelést képzelsz el valamelyik „dalához", kénytelen leszel beismerni, hogy bizony valahol rokon jellegűek a gyökerek. De mondhatom úgy is: teljesen természetes lépcsőfoknak tekinthető a Korn „kísérleti" lemeze.

A The Path Of Totality egész egyszerűen egy Korn slágergyűjtemény, rendkívül fogós az egész, és bizony a dubstepes zajok, effektek szerves egységet alkotnak Jonathan Davisék világával. Pontosan ezért nem értem, miért annyira befogadhatatlan ez sokak számára, hiszen túléltünk már egy Prodigyt is. A lemezen majd' minden számhoz külön dubstep előadót kerestek Davisék, mégsem érzek olyan markáns különbséget a különféle kluttyogások és dob-breakek között (vagy az én fülem nem állt még rá erre a műfajra), az meg tagadhatatlan, hogy mindezzel a Korn alapos vérfrissítésen esett keresztül. Már a nyitó Chaos Lives In Everything is igazi adrenalimbomba, pedig a refrént dallamára ráfoghatjuk, hogy hallottuk már korábban kicsit más formában. De mondjuk hülyeség is lett volna, ha Jonathan hirtelen teljesen más dallamokat hoz, mint ami eddig bevált, és amit limitált hangterjedelme enged.

Mindamellett ha nem kezded el dúdolni a dalok nagy részét már a második alkalommal, valóban kár tovább próbálkoznod a lemezzel. És ugyan ellőttem már korábban a slágergyűjtemény jelzőt, de csak ismételni tudom magamat: a fogósság uralja a számokat. Talán elsőre furcsa lehet, hogy nem a riffeké a fő terep, hanem az elektronikáé, de a harmadik dalnál már fel sem tűnik ez a hangszerelési változás. A Narcissistic Cannibalra kis jóérzéssel azt is ráfoghatjuk, hogy kevesebb elektronikával akár göteborgi dallamos metal is lehetne, a refrénje pedig félelmetesen fülbemászó, és bizony az a sok fura kluttyogás is zseniális. Helyenként az összhatás kimondottan filmzene-hatású lesz, például a Burn The Obedientet simán el tudnám képzelni bármilyen apokaliptikus sci-fi soundtracken. A lemez második fele is tartogat üdítő pillanatokat, a Get Up! érzelemdús (!) refrénje ismét pofátlanul ragadós. A Bleeding Out azért minden szempontból erősen önismétlésnek tűnik, viszont itt újra hallhatjuk a skót dudát, bár arra nem mernék megesküdni, hogy igazi vagy billentyűkből csalogatták elő azt a pár hangot.

Szerencsére jó ízléssel épp háromnegyed órásra formálták a lemezt a special edition esetében, ami két dallal tartalmaz többet, az egyik már-már gettórapper jellegű (Fuels The Comedy). Kár, hogy pont ez maradt le a szimpla CD-ről, a másik (Tension) ellenben már tényleg túlzás egy kicsit, noha Jonathan talán itt engedi el magát a legjobban. Viszont nem estek abba a hibába, hogy minden felmerült ötletet megosszanak a rajongókkal, pont ezért nem is fogod érezni a késztetést a tíz-tizenegyedik dalnál, hogy lekapcsold, mert túltöltődtél elektronikával.

Abban azért egészen biztos vagyok, hogy nem ezt az albumot fogják emlegetni, mint alapművet, ez egészen egyszerűen egy – divatos szóval élve – trendi alkotás, amire vagy fogékony vagy és jólesik meghallgatni, vagy kár is próbálkoznod vele. Erőltetni nincs értelme, ennek a zenének pontosan most van itt az ideje. Vélhetően én sem fogom öt év múlva ugyanilyen lelkesedéssel hallgatni a The Path Of Totalityt, de jelen pillanatban bizony jólesik – még akkor is, ha ez esetben nem a keserves nyöszörgéssel kell azonosulni, hanem az energikus ritmusokkal. Elmondhatjuk, hogy a Korn és a dubstep szerelemgyereke egészen elfogadhatóra és szerethetőre sikerült.

Ray Luzierrel készült friss interjúnkért kattints!