A Lacuna Coilt sokan csak úgy ismerik, hogy ott énekel az a csinos olasz csajszi, aki vendégszerepelt Dave Mustaine mellett az United Abominations lemezen megjelent újrafeldolgozott Á Tout le Monde (Set Me Free) című dalban. Amivel nincs is semmi gond azon kívül, hogy teljesen felesleges. Cristina Scabbiát nem meglepő módon az Apocalyptica is felkérte, hogy énekeljen a 2007-es Worlds Collide-on, népszerűsége pedig egészen az Alter Bridge-ig repítette ugyanazon évben. Mindez rendben is van: Cristina valóban remek hangot kapott alkotóitól, és nem mellesleg a Slipknot gitáros James Roottal él együtt, de ez már a pletykarovat része lenne. Mindezen infók mellett a Lacuna Coilról azt érdemes tudni, hogy egy középszerű gót (?) metal csapat, akik jó időben voltak jó helyen.

Ha hallottál két-három dalt a Lacuna Coil szinte bármelyik lemezéről, de mondjuk inkább az utolsó háromról, tökéletes képet is kaptál arról, hogy miről van itt szó. Gótikusnak mondott, de inkább már rádióbarát rockzene ez, amin sajnos a férfi vokalista, Andrea Ferro antihangja sokat ront. Valószínűleg ők is tisztában vannak vele, hogy tragédia, amit művel és nélküle meglenne a nagyobb siker, de valljuk be, ennyi év után ciki lenne kidobni a zenekarból. Mindezek ellenére a Dark Adrenaline könnyen fogyasztható rágógumizene, amit ha egyszer meghallgatsz, vélhetően kellemes háttérmuzsikának fogod tartani, de ha nem vagy fanatikus rajongó, nehezen veszed majd rá magad, hogy még egyszer nekiállj a lemeznek. Takarítás, mosogatás mellé teljesen megfelel, de egyszerűen nincs késztetésem arra, hogy sokszor (vagy akár kevésszer) meghallgassam, pedig alapvetően kicsit sem vagyok ellensége a könnyed, urambocsá’ seggrázós popmetal daloknak.

Az a legnagyobb baj ezzel a lemezzel, hogy nincsenek rajta jó dalok. Sőt, dalok sem. Nem emlékszem semmire, csupán arra, hogy olyan lakunakoilos stílusban meghallgattam tizenkét számot. De hogy mi történt bennük? Az csak a számítógép virtuális memóriájában marad meg egy darabig. Jó, elismerem, hogy talán most jobban ráhajtottak a cukormázas refrénekre, ami szintén érthető és logikus lépés, de bizony nem egyszer azon méláztam, hogy ezt vagy azt a témát vajon az Evanescence fel nem használt demói közül túrták-e ki – ezek lettek a jobban sikerült szerzemények. Az R.E.M Losing My Religion feldolgozásáért meg egy pont mínuszt kapnak.

Túlságosan biztonsági játékot játszik a csapat, de nem is lehet hibáztatni őket ezért, az általuk képviselt stílus enyhén szólva kifutóban van, a zeneipar pedig épp összeomlóban, és kizárólag slágerekkel lehet talpon maradni ezen a szinten. Scabbia kisasszony előbb-utóbb úgyis megtalálja a helyét, és akkor remélhetőleg valaki ír neki valóban jó dalokat. Megérdemelné.

Sajnálom, de ha beledöglök, akkor sem tudok többet írni erről a lemezről, annyira fájdalmasan semmitmondó.