A Leprous a Malinával végleg kilépett a progmetal utánpótlás mezőnyéből, és egy definitív lemezzel köszönt be, egyszersmind a műfaji skatulyában a metalt kiradírozva az egyetemes (rock)zenében helyezte el saját magát. Sokak számára már az előd The Congregation meghozta ezt az áttörést, de én csak a magam nevében beszélhetek, engem pedig a Malinával sikerült végül kétvállra fektetnie a notoddeni ötöknek, és a mából visszatekintve sem érzem, hogy korábban sikerült volna ilyen kaliberű állásfoglalást abszolválniuk. Egy skandináv fiatal számára magától értetődő, hogy már tizenévesen ura a hangszerének, de kezdjék bármilyen korán a zenélést, valahol természetesnek tűnik, hogy egy művészi koncepció az alkotók harmincas éveire érik be a maga teljességében. Zenészi képességek terén a Leprous már a Bilateral idején a legfelső ligában játszott, a családi kötelékek révén is érintett Ihsahn személyében pedig olyan mentoruk is akadt mindjárt a pályájuk legelején, akinél jobb mesterre aligha akadhattak volna ezen a roppant nehezen kiismerhető terepen.

Más kérdés, hogy merre lehet elindulni egy olyan alkotás után, ami esélyt sem kapott rá, hogy ne váljon kortárs klasszikussá, tökéletes gömbbé egy manapság leginkább a sima felületek szétdarabolásában jeleskedő műfajban? Nos, a Pitfalls egyértelműen megugorja ezt a lehetetlenül magasra helyezett lécet, és azt a munkát szállítja, amelynek a Malina után logikusan következnie kell. Természetesen nem egy klasszikus felfogású második felvonásra gondolok, hanem minden konvenciót körberöhögő hozzáállásuk kiterjesztését egy újabb albumra. Itt tényleg megvalósulni látszik az a sokat pufogtatott klisé, hogy minden lehetséges, és a dallamos részek úgy lesznek még dallamosabbak, hogy egy centivel sem lett könnyebben befogadható, kevésbé tüskés a végeredmény. Eleve már a brigád halálos fegyvere, Einar Solberg dalszerző/énekes/billentyűs hangja elég ahhoz, hogy a sikítófrászt hozza a gyanútlanokra, de ha a teljes képet nézzük, a bizarr ütemmutatók és a talányos görbületek ezúttal is a leprousi sztenderdet hozzák, „csupán" a hangjegyek ágyazata változott valamelyest.

Persze magára vessen, aki kellő nyitottság híján próbálkozik Solbergéknél, esetleg a mai napig arra a hátraarcra vár, ami visszavezetné hőseinket a korai évek világába. Nem tudom, mennyi tudatosság van mindebben, de a Leprous láthatóan nyílegyenesen tart valahova, és nem vet számot az esetleges rajongói lemorzsolódással. Egy művész persze nem is járhat el másként, a Pittfalls pedig valódi művészlemez lett, amit történetesen olyan emberek készítettek el, akik nyitva tartják a kapukat az ún. könnyebb műfajok felé is. Könnyűzenéről beszélni viszont már csak azért is furcsa lenne, mert a friss lemezt bevallottan a frontember legsötétebb korszaka, a depresszió feneketlen mélyére tett kirándulása inspirálta – ennek ellenére az anyag szinte egyetlen pillanatra sem húz le, sokkal inkább Felemel. Az ebből az élményből született dalok pedig éppen olyan könyörtelenül szókimondóak (halld: Observe The Train), mint amilyen szemérmetlenül csapong a zene az alkotóknak tetsző dimenziókban. Piszok dolog lehet ezzel szembesülni (főleg a konkurenciának), de a Leprousnak egyszerűen minden jól áll, amihez kedve támad.

Sok mindent meg kell szoknia, aki ezt a zenét hallgatja, a hangszeres szólók hiánya a legkevesebb, a legkomolyabb rejtvényt talán éppen a hangzás megfejtése okozza majd. Elsőre úgy tűnhet, hogy itt bizony semmi nincs a helyén, üres tér van ott, ahol a megszokott frekvenciákat, kapaszkodókat keressük, és a refrének is csupán nagyon távolról utalnak a hagyományos felfogásra. A hangmérnöki szlengből felbukkanó panoráma sokkal találóbb kifejezés ide, és valóban, a szokásoktól eltávolodva értelmet kap például a gitárok rendkívül visszafogott, mégis eltéveszthetetlen jelenléte, és a látszólag újfent mindent leuraló ének is megtalálja a maga helyét, mintegy hatodik hangszerként. Az arányok egy fokkal egészségesebbnek tűnnek az énekes és zenekara viszonylatában, mint a Malinán, de azért senki számára ne legyen meglepetés: a Leprous filmjének rendezője továbbra is Einar Solberg. Az elmondottak okán nem is javasolnám máshol kezdeni az ismerkedést, mint a tényleg csakis a legsötétebb árnyalatokkal festő, a Pitfalls beláthatatlan palettáját hellyel-közzel reprezentáló The Sky Is Rednél. A Grand Canyon sem lehet ennél szédítőbb élmény.

Az általam adott pontszámot (ezúttal is) csupán irányadónak szánom, hiszen teljesen logikus, hogy a Malina minden falat átütő hatása megismételhetetlen, és számomra jó eséllyel már örökre az marad A Leprous-lemez. Elődjéhez képest a Pitfalls kevésbé visel meg, jó és rossz értelemben egyaránt, de ettől még aligha merném bármilyen tekintetben is tökéletlennek nevezni. Anélkül, hogy konkrét neveket mondanék (de a persze elsősorban a kínosan vergődő Dream Theaterre gondolok), nálam ma a Leprous jelenti a progresszivitás legmagasabb fokát.

A Leprous február 19-én Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik. Részletek itt.