A legjobban talán akkor járunk, ha egyáltalán nem akarjuk megfejteni, mire fel az az ellenállhatatlan közlésvágy, ami egy évtizedes rákészülés után végre napfényre csalogatott egy újabb Bizkit-albumot. Valószínűleg semmi nem történt volna, ha erre nem kerül sor, mint ahogy akkor sem, ha egy hangnyi új zenét sem hallunk Jacksonville leghírhedtebbjeitől a 21. században. Arra azért jó volt ez a huszonegy év, ami a harmadik évezredből és a Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water megjelenése óta eltelt, hogy a banda irányába tett elvárások időközben gyakorlatilag elpárologtak.

Ha belepillantok Fred Dursték legújabb kori fellépéseibe, szerencsére pontosan ezt a kikényszerítetlen görcsmentességet látom viszont a színpadon, és a (foghegyről köpött „kritikát" azonnal semlegesítő című) Still Sucks esetében jó eséllyel pont ennek emlékművét láthatjuk materializálódni. De mondom, jobb, ha ebbe bele se megyünk, és nem mozdulunk rá a nagy megfejtésekre, hiszen hőseink sem teszik. Ez itt a klasszikus felállású Limp Bizkit 2021-ben, és ha ez önmagában nem izgat fel, akkor semmi más sem fog.

Éppenséggel arról is lehet vitát folytatni, hogy ez a tizenkét trekk mennyiben tekinthető teljes értékű LP-nek a maga alig több, mint 30 percével, amelyből ha a díszletet és az INXS-feldolgozást kivesszük, alig marad több, mint egy tisztességes EP terjedelme. De ez sem számít, mert ugyan kin segítene az, ha előkapartak volna még húsz percnyi muzsikát a fiók aljáról ugyanazért, amiért a Gold Cobra is megszületett? A túlgondolatlanság éppenséggel a Still Sucks legnagyobb erénye, és legyen bármi is a funkciója/megnevezése, a végeredmény határozottan szórakoztatóra sikerült.

A lemez természetesen hibátlanul szól, mint ahogy hibátlanul hangsúlyozza azokat a stílusjegyeket is, amelyeket mindenkor keresünk egy Bizkit-anyagon. Ha engem kérdezel, talán kicsit át is ver a palánkon, mert többet mutat, mint amit akar. Objektív megállapításként ellenben megteszi, hogy igazi slágert nem (most sem) sikerült írni, és amint lepörög a már emlegetett nyúlfarknyi időtáv, jobbára csak arra emlékszünk, hogy kellemesen telt, és jókat dudorásztunk közben. Majd aztán gyorsan berakjuk a Nookie-t, ami felteszi az i-re azt a pontot, amit a friss anyag képtelen volt.

Ami a komplett produkcióból süt, és igazán meglepett, hogy mennyire helyén kezelik az arcok saját státuszukat, a nosztalgiafaktor által hatványozott felhajtóerőt, ami ma is a felszínen tartja őket. Ehhez pedig nem is lehet másként viszonyulni, mint kellő mértékben túladagolt öniróniával, amelyben mesterit alkotnak a Still Sucksszal. Röhögök, és közben együtt mozdul a lábam és a fejem a Dad Vibesra, ami pont annyira jó, hogy ne is hiányozzon sokkal több. Mert sokkal többre a 21. századi Limp Bizkit nem képes, és ők vannak annyira értelmesek, hogy ne is tiltakozzanak ez ellen.