Egy tekintetben biztosan megérdemli az elismerést a Linkin Park: a két, viszonylag kaptafa slágerbomba-anyagot követően hirtelen színvonalzuhanást hozó Minutes To Midnight után próbáltak nem a bevált formulákhoz ragaszkodni, és volt bátorságuk egészen más irányokba elindulni. Más kérdés, hogy a 2010-es A Thousand Sunson eközben sikerült olyan szinten elrugaszkodni a saját bevett fordulataiktól, hogy azóta sem értem, mit akartak csinálni akkor, a „se hal, se hús"-típusú Living Things pedig úgy ment el mellettem, mintha kábé meg sem jelent volna. A 21. század legsikeresebb rockzenekara (több mint 60 millió eladott lemez!) ezután jó előre bejelentette, hogy visszakanyarodnak a rockosabb, súlyosabb megközelítéshez, és láss csodát, igazat is beszéltek.

Ha annak idején a Hybrid Theory jelentette volna a belépődet a rockzenébe, és most arra számítasz, hogy az új albumon a kezdeti idők stílusához tértek vissza Mike Shinodáék, le kell hűtenem a lelkesedést: a The Hunting Partyn nem öt One Step Closer és három Crawling szerepel két In The End és két Breaking The Habit társaságában. A zenekar valóban zúzósabb és energikusabb, mint valaha, de ez a lemez megint valami új: nem az ezredfordulós, nu metalba oltott pop/rock kotyvalék köszön vissza róla, hanem egy zajosabb, koszosabb megszólalású, néhol határozottan punkos beütésű Linkin Park. Mindezt persze le kell fordítani az ő világukra, vagyis ha nem hozzájuk, hanem a nagy egészhez viszonyítunk, az album még így is simán emészthető, és persze a dallamok sem hiányoznak róla. Az élő lüktetésű dobok és azok domináns volta a hangzásképben viszont még ezzel együtt is kifejezetten meglepő, nem várt húzás a Linkin Parktól, és valóban elég gitárcentrikus is lett az anyag.

Kifejezetten harapósan, Chester Bennington eltorzított üvöltéseivel és kalapálós dobtémákkal indul az album a Keys To The Kingdommal, ahol máris a napnál világosabban köszön vissza az említett punkos íz, amelyre aztán törzskönyvezett Chester-dallamok és -üvöltések, illetve Shinoda-szópörgetések érkeznek. Sőt, még egy jelzésértékű gitárszóló-szerűséget is elsütnek benne... A csapathoz képest meglepően fésületlen és lélegző az összkép, elsőre nem is nagyon fogja az adást az ember, de aztán rááll a fül az újszerű megközelítésre. Nem megy csodaszámba, de összességében jól sikerült darab. Ugyanez a Helmet főnökével, Page Hamiltonnal megerősített All For Nothingról is elmondható, ahol az ütemekben, dobtémákban valahol mélyen tisztán ott van a Helmet hatása, ám még ezzel együtt is száz százalékos Linkin-szerzeményt kapunk rappelős, jellegzetesen leállós verzékkel, a refrén felé közelítve pedig még Page mester is énekel egy igen jót.

Az elsőként megismert Guilty All The Same szintén kifejezetten pörgős darab, és legalább ennyire meglepő is a csapattól: noha álcázzák a maguk módján, még színtisztán heavy metalos témák is rejlenek benne a zajozások, a modern részletek, illetve a rapper Rakim beugrása mellett. Itt már sajnos nem olyan meggyőző az összkép, mint az első két számnál, de meg lehet szokni. És ez egyébként a folytatásra is igaz: nem dobja el az ember az agyát a lemeztől, viszont simán hallgatható, és elég változatos is. A skála nagyjából a legpunkosabb Wartól (benne egy újabb, a bandától meglepően hosszú szólókezdeménnyel) a hagyományosabb húrokat pengető, elektronikus-popos-slágeres Until It's Gone-on és Final Masquerade-en át a hagyományosabb, illetve a most favorizált zajos-nyers vonal szintézisét hozó Mark The Graves-ig és A Line In The Sandig terjed. Ami pedig a Hamilton és Rakim melletti további vendégszereplőket illeti, Daron Malakian le sem tagadhatná magát a Rebellion izgága, kapkodós gitártémái hallatán, és a dal hangulatában is akadnak enyhébb System Of A Down / Scars On Broadway áthallások, de világmegváltásról azért itt sincs szó. Tom Morello meg nem is különösebben jelentőségteljes az instru, átvezető funkciójú Drawbackben, de hát maga a darab sem az. Feltűnő egyébként, hogy nincsenek elsőre kiugró, azonnal üvölthető atomslágerek az új eresztésben, inkább egységesen hallgatva hat a The Hunting Party.

Mindenképpen a lemez mellett szól az a spontán jelleg és természetesség, ami eddig ebben a formában a Linkin Park egyetlen produkciójának sem volt sajátja. Ráadásul a dolog nem is tűnik erőltetettnek, simán elhiszem a dalok hallatán, hogy élvezték megírni és felvenni ezeket, élőben játszani meg aztán pláne imádják majd őket. Különösebb csoda viszont ezzel együtt sem történik a The Hunting Partyn, még azzal együtt sem, hogy a Linkin Park ismét rebootolta magát, és közben hálistennek többnyire azért kikecmeregtek abból a langyos lábvízzel teli medencéből, amelyben 2007 óta vergődnek hol mélyebbre merülve, hol a felszínre evickélve. Ezt pedig még akkor is mindenképpen díjazni kell, ha egyébként ez az album is csak azért megkerülhetetlen, mert ők csinálták.