Amennyire vártam a visszatérő Lizzy Borden-lemezt éveken keresztül, olyannyira nincs kedvem írni róla most. Az újbóli meghallgatásához sem fűlik a fogam, mert komoly csalódást okozott a nyár elején megjelent korong, szóval nem véletlenül nem született meg ez az iromány eddig. Nem is igazán a dalokkal vannak problémáim, bár szerintem azok sem ütik meg feltétlenül az előző anyagok szintjét, sokkal inkább a megvalósítás hagy kívánnivalót maga után. Az egész lemeznek olyan a hatása, mintha az énekes a tesójával, Joey Scott dobossal sufnituningban oldotta volna meg a feladatot (egyébként így történt, igen), ami felettébb szomorú. Sehol nem lelem azt a nagy volument, ami eddig minden Lizzy-anyagot jellemzett. A megszólalás kétségbeejtően műanyag, basszusgitár szinte nincs, a dobok élettelenek, a gitárok egyetlen masszaként kavarognak a háttérben, a billentyűs hangszínek hangminta-színvonalon mozognak.

Lizzy valamiért úgy vélte, producer és zenésztársak nélkül is képes lesz olyan eredményre jutni, ami elégedettséggel töltheti el a tábort. Elképzelésem sincs, hogyan gondolhatta, hogy a My Midnight Things kivitelezése így nem válik nagyon olcsóvá, nagyon fapadossá, nagyon low budgetté, urambocsá', nagyon gagyivá. Oké, hogy Lizzy jellegzetesen beteg, hamiskásság szempontjából pengeélen táncoló énekharmóniái adják ennek a bandának a savát-borsát, és ezek itt is felvonulnak, ám karakteres gitárok és jó hangzás nélkül mit sem érnek. A 2007-es Appointment With Death lemezen olyan gitárosok adták egymás kezébe a stúdió kilincsét, mint George Lynch, Dave Meniketti, Corey Beaulieu és Ira Black, és hát a korábbi albumokat feljátszók, azaz Alex Nelson, Gene Allen, Joe Holmes és David Michael Phillips sem tartoztak az izzadós kezű amatőrök táborába, mindannyian markáns témákkal látták el a dalokat a maguk idejében. Ehhez képest ezen az új anyagon Lizzy maga reszelte fel a gitársávokat, az eredmény pedig nem is maradt el: gitárszólókat nem találni, a ritmusjáték pedig totál arctalan, jellegtelen, kezdetleges. Egy kiadós beszélgetés során Lizzy anno elmondta nekem, hogy nem kedveli az Appointment korongot, mert szerinte túllőttek a célon a gitárok dominanciájával, most azonban, a hathúros hangszer sávjainak teljes kiherélésével egyértelműen átesett a ló túloldalára.

A zenekar munkássága nem teszi lehetővé, hogy ezeket a súlyos hiányosságokat elnézzem, bármennyire is kultkedvenc nálam Lizzy. Pedig lehetne kedvemre való ez a kicsit ős-glamesre szabott csokor, ha más formában, kidolgozottan került volna ki az énekes műhelyéből; ha az egész lemez nem lenne olyan, mint valami demó, ami otthon, a hálószobában készült, most pedig arra vár, hogy a stúdióban avatott kezek közé kerüljön: hogy a csontváz testet öltsön, hogy a szamárvezetőként ide-oda tologatott kvintek helyére gyilkos riffek és visító szólók kerüljenek, hogy a dobgép helyén arányosan belőtt dobcucc szóljon, hogy az egész produkció életre keljen. El nem tudom képzelni, hogy nem volt keret normálisan megcsinálni ezt az anyagot. Vajon az évtizednyi Lizzy-tagsággal bíró Ira Black gitáros és a több mint két évtizede szolgáló Marten Andersson basszer szolgálatait miért ignorálta a frontember a lemez készítésekor? Ha a dalszerzésbe nem is, azért zenei segédmunkásként bevonhatta volna őket, ilyen maltert ők is kevertek volna a kőműves Lizzy téglái alá.

Ha megfeszülök, akkor sem sejtem a választ.