Borzasztó elégedetlen vagyok az európai power metal jelenkori felhozatalával. A szerencsére húsz-harminc évvel ezelőtti fényükben tündöklő – és komoly tömegeknek játszó – régi nagyok nélkül baj lenne. A Helloween, a Blind Guardian, a Stratovarius (vagy amilyen egy újjáalakuló Rhapsody lenne) után azonban egyszerűen nincs minőségi utánpótlás. Mennyiségi persze akad, de nagyjából hiába: egy sor másod- vagy harmadvonalas csapat szaladgál a világban igazán érdekes ötletek nélkül. Elég baj, ha a receptre készülő lemezek sorával előrukkoló Powerwolfot kell megmentőnek lát(tat)ni... Oké, van nekünk egy nagyon jó Orden Organunk, és egész jó a hard rockos Dynazty is, de ez kevés. Nem mellesleg ezek is minimum két évtizedes zenekarok, amelyek hosszú évek óta mozgolódnak az undergroundban.

Ezért óriási felüdülés a japán Lovebites felfedezése, mivel itt végre olyan zenei megoldásokat hallok, amelyek húzósak, ugyanakkor nincs bennük popos tücc-tücc sem, amivel engem a power metalban a világból ki tudnak kergetni. Itt fémes, erőteljes dobalapokra érkeznek meglehetősen dallamos, de néhol mennydörgő riffek, avagy végre olyasmit kapok, amire vártam / vártunk. Nem végletesen egyedi, amit a japán csajok (bizony, öt csajról van szó!) csinálnak, de legalább élvezetes, és ahogy hallom meg látom (bár elsőkézből pont nem tudom még), élőben is meggyőzőek. Erről egyébként hamarosan te magad is meggyőződhetsz július 23-án az Analogban.

Ilyen körülmények között a nagyszerűen sikerült, három évvel ezelőtti Judgement Day (brit helyesírással, ahogy illik!) után sem kapkodták el a folytatást, az Outstanding Power pedig minden kétkedőt meg tud győzni. Természetesen ettől még nem válik a zsáner vezérhajójává a Lovebites, de az alagút végén már látszik a fény, és ez nekem épp elég. Persze, hogy ne legyen minden fenékig tejföl: Asami éneke kicsit orrhangjellegű, és nem segít igazán a dalok fogósságán, de azért ezzel együtt tudok élni. Valahogy japán sajátosság ez, a nagy Loudness is szenvedett ilyen hiányosságoktól, hogy a kultikus X Japant ne is említsem. Ez a jellegzetesség kicsit útjában is áll a mindennemű nagyszerűségnek – legalábbis nálam mindig így volt. Offtopik, de a Loudness is alkalmazott amerikai énekest adott ponton, Mike Vescerával (is) nagyon szép dolgokat alkottak. Ezzel nem tippeket adok a japán lányoknak... Viszont a Lovebites mellett szól, hogy az énektől egészen más karakterű lesz a zene, mint amilyet európai pályatársaik (és persze fő hatásaik) játszanak.

A Lovebites névről a fentiek szellemében elsősorban a Judas Priest, netán az Accept klasszikusaira asszociáltam eredetileg (szó, ami szó, a Def Leppard is beugorhatott volna), de ez teljes tévedés volt. A név eredete ugyanis ennél modernebb: a csajok Halestorm-feldolgozást játszottak a próbáikon 2016 körül, és rájuk ragadt ez a név a Love Bites (So Do I) után. Az ötösfogat az átlagosnál gyorsabb power metalban utazik (Silence The Void, Phoenix Rises Again, Out Of Control), ugyanakkor nincs szétverve sem a zene (ez nem Dragonforce): a ritmusok nem konstans kétlábgépezésből állnak, ez jól is tesz nekik. Talán a korai Edguyra hasonlít a legjobban ez a cucc, tele napsütötte hangulattal, és hát a tempók is újra ezt a világot idézik. Az egyetlen csapkodós dobolásra épülő szám a thrashes Reaper's Lullaby (saját elmondás alapján 240 bpm a tempója), ám ezt is feldobják egy dallamos kórussal (nézd meg a klipet is). A dobhangzás egyébként nem tökéletes, mivel nem elég arányos: a lábdobok a szükségesnél erőteljesebbek, de ez nem komoly kritika, csak apróbb észrevétel.

Akadnak itt nagyon szép szimfonikus betétek is a gyors de nem übergyors Forbidden Thirstben, Miyako szólózása pedig nagyszerű mindenhol (gitáros párja Midori). A grandiózus részekről a Rhapsody hőskora is beugrott, amikor még együtt volt a nagy felállásuk Lionéval, Turillivel és Staropolival. Ezek azért már komoly nevek referenciának. A változatosság nevében kimértebb, de csak hozzájuk mérten lassabb riffekkel támad a korai Edguyt agyasabb ritmussal, progosabban megidéző Dream Of King – ez az egyik legjobb darab, főleg a dallamérzék miatt. Egy sokkal power metalosabb korai Evergrey is ilyesmi lehetett volna. Felszabadult gyors és dallamos power metal a Blazing Halo helloweenes basszuskiállással, de említhetném a Wheels On Fire-t is, ugyanolyan vonalról. A magas fordulatszám csak a hétperces balladánál hagy alább számottevően (Eternally), ebben azért nem rejlik annyi, mint a hossza indokolná, de azért baj itt sincs.

A 62 perces lemezen felvonul minden, ami az európai jellegű power metalban jó, és a számok is egyenletesen erősek, bár persze őrületesen kiemelkedő tételek itt és most nem születtek. Ugyanakkor nem tudom nem észrevenni azt sem, hogy egy szárnyalóbb énekhang mennyit dobott volna az amúgy meglehetősen ihletett végeredményen. Azért ha szereted a(z euro)power metalt, hajrá, de az énekkel jó lesz vigyázni. Én szóltam!

A Lovebites július 23-án Budapesten, az Analog Music Hallban lép fel. Részletek itt. Jegyet itt vehetsz.