Nemrég egy turné keretében közösen ünnepelhettük a Marduk harmincadik születésnapját, az a koncert pedig a legkevésbé sem egy múltba révedő, önmagát ünnepeltető brigád haknija volt, sokkal inkább egy sallangmentes, puritán köszöntő a nagy út egy állomásán. A svéd black metal intézmény a jelenkori teljesítménye alapján is kiköveteli magának a megkülönböztetett tiszteletet, és a főnök, Morgan Håkansson hozzáállását ismerve, ha ma nem lennének képesek a múltbéli teljesítményük legalább megismétlésére, talán már nem is léteznének. Tény, hogy ma már nem érkeznek olyan tömött sorokban a lemezeik, mint annak idején, de ezt nyugodtan írhatjuk a kedvezőtlen zeneipari körülmények számlájára, a Marduk nem lassít és nem öregszik. Vagy legalábbis az anyagaik alapján ennek hírmondóját sem hallatja.

Természetesen nem hagyom ki a rég várt, páratlan lehetőséget, hogy egy mondatban írhassam le a Depeche Mode és a Marduk nevét, láthatóan népszerű lett idén a Memento Mori lemezcím, ráadásul (őrület!) mindkét zenekarnak a tizenötödik sorlemeze viseli ezt a címet. Ezen a ponton nyilván egy emberként követeli az Értő Közönség a közös turnét, de lássuk be, a címen kívül nincs nagyon közös halmaza Gahanék és Håkanssonék munkásságának. (Azért az ötletet ne vessük el, ha lesz közös koncert, én biztosan ott leszek!) Lássuk tehát, hogy mit kínál a svédek Memento Morija, öt év lemezínséges várakozást követően. Röviden: Marduk-muzsikát. Ez egy büszke zenekar, amelyik tesz ugyan néha apróbb kitérőket, de közben folyamatosan tisztában van a saját erősségeivel. Ha elvárásokról beszélünk, akkor pedig a belső „kényszer" legalább olyan erősen jelentkezik, mint a külső tényezők. A Marduk leginkább önmagának akar bizonyítani.

Akadt nemrég némi csúf közjáték a basszusgitárosuk körül, ezért a friss albumot ezúttal trióban rögzítették a barázdált arcok, amely ténynek persze nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítanunk. Annyiban talán mégis, hogy jó szokása szerint a Marduk nem temeti a gitárok alá a bőgőt, utóbbi soundja egyenrangú a többi hangszerével, és a Daniel Rostén énekes és Devo Andersson hangmérnök által feljátszott sávok szépen érvényesülnek is. A főszerepet nyilván a gitár, a jellegzetes Håkansson-riffek alakítják, ahogy mindig is, és már csupán ezek hallatán is egyértelmű, hogy nem egy muszájból összedobott fércmunkával van dolgunk. Nem azokhoz szól a Memento Mori, akik szerint minden Marduk-lemez ugyanolyan, bár a hegyekbe hordott változatosság után kutatókat valóban nem ez a banda szolgálja ki, mindig bőven kínálnak felfedezni valót azoknak, akiket ez igazán érdekel.

Nem okvetlenül csak arról van szó, hogy a nagy rohanás és a fogak csattogtatása közepette beiktatnak pár visszafogottabb, más megközelítésű/tempójú tételt, de szinte minden nótában akad valami finesz, amire felkaphatjuk a fejünket. Jól sikerültek egyébként a nem szokványos felépítésű dalok is, Shovel Beats Sceptre és a záró As We Are is minőségi csemegék, kellemes változatosságot hoznak, és még véletlenül sem oldják a feszültséget. A Memento Mori elsőre egyértelműen meggyőzőbb, mint a kissé fókuszálatlannak tűnt, vegyes reakciókat kiváltó Viktoria legutóbbról, de én személy szerint nem érzek hatalmas minőségi különbséget, ahogy valószínűleg objektíven nézve sincs szó ilyesmiről. A jelenkori Marduk ereje teljében nyomul, az újkori termésből számomra továbbra is a Frontschwein a csúcs, de a Memento Mori mindenképpen valami olyasmi, amire megérte várni.

Ha erősnyolcas is, ez mindenképpen egy nagyon erős nyolcas. Mert nem csak a változatosság gyönyörködtet.