Többször is előkerült a kommentszekcióban, hogy hol van már az új Mastodon kritikája, ami az egyik oldalról teljesen jogos, hiszen az év egyik legfontosabb albumáról beszélünk. Viszont nem tagadom, én a magam részéről kifejezetten egészségtelennek tartom azt a hozzáállást, ami egyébként nemcsak a zenehallgatásunkra jellemző manapság, hanem úgy általában mindenre. Mert most amúgy tényleg, reális, hogy az ember kellően megemésszen egy 86 perces, tizenöt dalos dupla lemezt egy nap, vagy akár egy hét alatt, pláne egy ilyen összetett, komplex, bevallottan hosszú távra dolgozó csapatnál? Nem feltétlenül.

Így aztán amikor sokadszorra is nekifutottam az anyagnak még a megjelenés idején, és még mindig nem alakult ki róla átfogó véleményem, úgy döntöttem: ezúttal nem fogok kapkodni, mert értelmetlen, hanem hagyom érni az albumot, rászánom az időt, engedem, hogy a bőröm alá kússzon. Nem is bánom ezt, és így, kicsit hosszabb emésztés után teljes lelki nyugalommal karcolom be rá a tízest. Mert egyszerűen nem kaphat kevesebbet ennél.

A Mastodon mára a színtér nagyvadjai közé tartozik, a banda respektje kikezdhetetlen, és ahhoz is elég album rejlik a tarsolyukban, hogy a tábor különböző karrierszakaszokban érkezett tagjai menetrendszerűen egymásnak essenek a friss mű fölött. Ami engem illet, azt értékelem igazán nagyra a Hushed And Grimben, hogy ezúttal megint valami mást csináltak. És ezzel most nem azt mondom, hogy az utolsó pár lemez egyforma volt, de a Once More ′Round The Sunnál, majd főleg az Emperor Of Sandnél elkönyveltem: legyenek továbbra is akármilyen kiemelkedően jók, lassan az atlantaiak is besoroltak a saját jól bevált fogásaikkal operáló, magukhoz képest igazán komoly vívmányokat már nem villantó bandák közé. Elődeihez képest ugyanakkor az új album érdemi elmozdulást hoz. Troy Sanders, Brent Hinds, Bill Kelliher és Brann Dailor soha korábban nem fogalmazott még egy teljes lemezen ennyire dallamosan, higgadtan, visszafogottan, ám úgy sikerült abszolválniuk a műveletet, hogy a zene összetett jellege, érzelmi mélysége, súlya fikarcnyit sem csökkent. Sőt, egyértelműen jelentőségteljesebbek most, mint az utóbbi években.

Több helyen is olvastam olyanokat, miszerint a Mastodon eddigi munkájának szintézise ez a lemez, ami egyfelől így van. Ott figyel benne az első évtized zsigereket forgatóan elementáris durvasága, amikor csak lesel Brann Dailor pörgetéseire, miközben megpróbálod kivenni, hogyan építkezik az éppen föléd tornyosuló riff, és ugyan már, hogy a jó életbe jutott eszükbe a végén még egyet csavarni rajta. És benne van a második évtized fülbe ülő dallamossága is, amikor a kezdeti óvatosabb, bizonytalanabb kísérletek után már pontosan érezték, miként kell odakenni egy melodikus refrént, hogy kifejtse a maximális hatást. Másfelől pedig messze túlmutatnak a szimpla szintézisen, és sikerült több újdonságot is mutatniuk, méghozzá mindkét mezsgyén. Ezek lehetnek apró nüanszok, egy-egy téma, riff, átkötés, vagy olyan fogások, amitől maga az adott dal nem hasonlít egyik korábbi számukra sem – voltaképpen mindegy is. A lényeg, hogy a Hushed And Grimmel a zenekar ismét új karrierkorszakot nyitott meg, és ha valaki tényleg belemélyed az anyagba, szerintem érteni fogja, mire gondolok.

A Mastodon két évtized alatt az apokaliptikus, irgalmatlanul tömény, jó értelemben vett káosz-zenétől eljutott valami teljesen máshoz. Muzsikájuk ma is apokaliptikus, irgalmatlanul tömény és jó értelemben vett káosz-zene – csak éppen 2021-ben mindezt teljesen letisztult, melankolikus, filozofikus darabokkal is képesek prezentálni. Miközben az eszközök meg a formanyelv igazából nem változott, csak mást főznek ugyanazokból az összetevőkből, a végeredmény azonban összekeverhetetlen. Általában nem szeretem, ha valaki a „letisztult" meg „érett" kifejezésekkel dobálózik egy lemez kapcsán, mert ez többnyire nettó dallamosodást szokott takarni – itt azonban mindkettő elnyeri a maga igazi értelmét, úgy, hogy egyébként a nettó dallamosodás is megvan. (Vokálharmóniák terén például egyénileg és együtt is óriásit léptek most előre.) Viszont a banda pár éve elhunyt menedzsere és kvázi ötödik tagja, Nick John előtt tisztelgő Hushed And Grim így sem barátságos lemez, sőt: valójában minden, csak nem barátságos. Sötét, szomorú, fájdalmas szépség szövi át az egész anyagot, játsszanak éppen zúzósabb riffeket vagy a '70-es évek progresszív rockja felé mutató, angyali tisztaságú dallamokat. És hiába melodikusabbak, mint valaha, emiatt a lemez igazából több hallgatást igényel egynémely korábbi munkájuknál, hogy minden részlet a helyére rázódjon. Miután azonban ez megtörtént, már nem lesz kedved mást hallgatni.

A régi iskola hívei a Pain With An Anchor és a The Crux nyitó kettőse vagy a fortyogó-kavargó Pushing The Tides révén juthatnak gyorsabb kapaszkodókhoz, nem is beszélve az anyag talán legkolosszálisabb riffjét ringbe eresztő More Than I Could Chew-ról. Aki azt szereti, ha a Mastodon nyakig merül a rockban, nyilvánvalóan a még basszusszólót is rejtő Teardrinkerrel kötötte a leggyorsabb barátságot, de alighanem gyorsan ráérzett a The Beastre is, ahol Brent Hinds viszi a prímet azokkal a jellegzetesen megnyomorított country/bluegrass-futamokkal, illetve nem is a '70-es, hanem egyenesen a '60-as évek felé mutató dallamfordulatokkal, hangzásképekkel. A két terület között félúton meg mondjuk ott a Peace And Tranquillity, amiben nyakatekert riffeléstől kezdve megadallamos kórusig, atmoszférikus szólóig minden van, és csodálatos rendszert alkot az egész. De egészen briliáns a Savage Lands riffelése is, ahol galoppos heavy metalt tolnak Mastodon-módra, vagy másik végletként a Had It All könnyfakasztó búsulása, aminél minden egyes hallgatáskor alap a libabőr. Amit pedig a lemezt záró hármas dalfüzér, a Gobblers Of Dregs, az Eyes Of Serpents és a Gigantium összesen több mint 22 percében véghez visznek, arra inkább nem is mondok semmit, ez a triász gyakorlatilag album az albumban, és az elejéhez képest tényleg valahol egészen máshol érsz földet, mire lepörögnek.

Minden Mastodon-lemezt szeretek, de a Crack The Skye óta nem ütöttek ki ennyire, és bevallom, nem is számítottam már tőlük ilyen irgalmatlan erejű kinyilatkoztatásra. Eltelt a megjelenés óta egy hónap, így most már teljes nyugalommal merem kijelenteni: nemcsak az idei év toronymagasan legjobb albuma számomra a Hushed And Grim, de egyben az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb mesterműve is a színtéren. Hatalmas tízes.