Régi jó szokásomhoz híven ezúttal sem siettem el a dolgokat, hiszen az ötös Mastodon már néhány hete megfülelhető. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy szándékosan nem rohantam vele, hiszen az atlantai csapat eddigi anyagai sem olyanok voltak, amikről egy-két hallgatást követően kőbe vésett alapigazságokat lehetett volna szajkózni, és hát az új sem lett egy azonnal befogadható, egyértelmű lemezecske. Sőt – némi képzavart segítségül hívva –, azt kell mondjam, hogy a The Hunter lesz a Mastodon Loadja. Vagyis ez lesz a lemez, amelyet követően borítékolható, hogy az ősrajongók egy része végleg istenhozzádot int a négyesnek, míg ezzel párhuzamosan minden bizonnyal szereznek jó néhány új rajongót is. Ennek megfelelően néhány hete ilyen-olyan fórumokon már zajlik is némi laza szájkarate a „más a Hunter, de azért kurva jó" kontra „ekkora szart hogy adhattak ki" tábor hívei között, és itt most nyitnék is egy hosszú zárójelet.

(Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy itten nálunk a szerkesztőségben sem értünk ám egyet minden lemez megítélésében, sőt. Alig van olyan korong, aminél az adott cikkíró meglátásai kvázi „hivatalos Shock! álláspontnak" is tekinthetők, sokkal gyakoribb, hogy az egyes vélemények köszönőviszonyban sincsenek egymással. A georgiai négyes esetében pedig mikroközösségünk egészen jól leképezi a rockertársadalomban az elkövetkező hetekben-hónapokban várható véleményeket. Mert van olyan kolléga, aki elmondása szerint soha nem hallgatott Mastodont, ezután sem kíván, ő nyilván az új lemezre is magasról tesz. Akad, aki nem átall a Mastodon = fos egyenlettel érvelni, de őt egy kedvesnek szánt, ám azért kellően fenyegető mosoly kíséretében inkább hagyjuk is meg ezen tévhitében. Van, akik szerint a Remission volt az igazi, mert akkor még igazi szőröstökű banda volt a Maszti, később azonban lemezről-lemezre kezdtek megszabadulni a túlzott szőrmennyiségtől, míg a Hunterrel elérkeztek oda, hogy az említett golyók már úgy csillognak, mint Scott Ian koponyáján a napfény. Viszont a legtöbben még így is azok vagyunk, akik szerint a The Hunter – minden újdonsága-váltása ellenére – igenis kimondottan magával ragadó anyag lett.)

A legjobban az tetszik a Hunterben, hogy a csapat nem szart be tovább menni azon az úton, amire kábé a 2006-os Blood Mountain idején lépett rá. Köpködjenek akárhogyan a Remission / Leviathan hívek, igenis egyértelmű, hogy a Crack The Skye néhol már túlzott összetettsége után további „lágyulásnak" kellett bekövetkeznie, még inkább vissza kellett ásniuk saját '70-es évek-beli hatásaikhoz, élen a Led Zeppelinnel, meg egynémely space rock muzsikával. Szerintem pont az lett volna görcsös, ha hozzánk vágtak volna egy Leviathan 2-t, mert olyat már úgyis csináltak, ilyet meg még nem. És én igenis nagyra értékelem, hogy sosem akarják kétszer kiadni ugyanazt a lemezt. Olyannyira nem, hogy hirtelenjében nem is nagyon tudnám az eddigi életműből mihez hasonlítani az új korongot, talán az egy Oblivion dal kivételével. Pedig itt van ám minden, amit eddig szerettünk bennük: az izgalmas váltások, a húzós, de most már sokszor szinte dúdolható gitártémák, Brann Dailor überdobos zseniális témái, pörgetései, a mágikus, helyenként kimondottan álomszerűen sejtelmes hangulat, és a felszabadult, minden kompromisszumtól mentes játék. Ráadásul a Blood Mountainen még elbújtatva, majd egyre markánsabban jelentkező füstös hangulat most már végképp teret nyert magának, olyannyira, hogy helyenként (Curl Of The Burl, Dry Bone Valley, Thickening, Creature Lives) még azt is elhinném, hogy egy metalosabb irányba elkalandozó, kísérletező kedvű stoner bandát hallok. Egyeseknek ez még leírva is sok lehet, nekem viszont totálisan bejön.

Az sem véletlen, hogy épp a Black Tongue indítja a meglepő módon nem konceptlemezt (a Remission óta mind az volt, ha nem tévedek), hiszen tán ez a remek szólóval felvértezett dal alkalmazza még leginkább a jól ismert Mastodon megoldásokat, bár az énektéma már ebben is előrevetíti az új dolgok eljövetelét. Utána érkezik a Curl Of The Burl, amely recsegő-ropogó gitárjaival, könnyed énektémájával már új időknek új dala, való igaz, előbb vártam volna ilyesmit a Fu Manchutól, mint épp Troy Sanderséktől, de bánja kánya. A nem kicsit slágergyanús dalból (pláne az eszement klipből) csak úgy dől a penetráns fűszag, ami amúgy az egész lemezre igaz, úgy látszik, a whiskeys üvegek mellé beérkezett a hobbikertészet is. A Blasteroid két és fél perce érdekes kontrasztot hordoz magában: itt épp a verzékben hallhatunk könnyed énektémákat, míg a refrénben acsarkodássá fajul, a Stargasm (figyelitek közben a számcímeket is?) pedig igazi utaztatós téma, nem kis '70-es évekbeli pszichedeliát csöpögtetve a hallgatóra. És itt ért el először az agyamig, hogy miért is jön be annyira a Hunter: ugyanaz a megfoghatatlan-megfogalmazhatatlan mágia vibrál itt, mint az eddigi anyagoknál, csak sokkal könnyebben érzékelhetően. Az Octopus Has No Friends és az All The Heavy Lifting csak megerősíti ezt az ős-rock hangulatot, az utóbbi emellett igen erős Oblivion utánérzés, a „Just close your eyes..." refrén pedig hőseinktől igen meglepő módon már elsőre rögzül.

A lemez középpontjában elhelyezkedő, Brent Hinds tavaly, vadászat közben elhunyt bátyjának emléket állító címadó tétel az egyik legnyugisabb darab a korongon (ikertestvére majd a záró The Sparrow lesz, bár ez utóbbi még fogósabb is), elszállt-melankolikus hangulata méretes libabőröket húz rám, Bill Kelliher szívet tépő gitárszólója pedig egyszerűen tanítanivaló. A Dry Bone Valley megint baromi fogós, ismét erős stoner-southern hatásokat érzek a levegőben, amik – elvegyülve Dailor hihetetlenül fifikás dobtémáival – számomra kivédhetetlen elegyet képeznek, a lassan kibontakozó Thickening pedig erre még csak rá is erősít, hiszen másfél perc elteltével akkora besúlyosított Queens Of The Stone Age témát bont ki, hogy ihaj. A Creature Livest egészében Brann Dailor énekli (ilyen sem nagyon volt még) óóózós kórusssal megtámogatva, a korong legszétcsapottabb, egyben tán legkommerszebb tételét hozva el ezzel, akkora korai Pink Floyd az egész, mint a ház. Én pedig SP rajongó legyek, ha nem jön be ez is maradéktalanul. A hátralévőkben aztán a régi neurosisos haver Scott Kellyvel megtámogatott Spectrelight még egyszer utószor megidézi az egykor volt apokaliptikus időket, nyilván a korong legsúlyosabb tétele, ennyi lazulás után kész felüdülés ilyet hallani, bár nem tart túl sokáig a játék, hamar lepörög az a három perc, hogy aztán a Bedazzled Fingernails ismét visszakanyarodjon a korábban hallott zenei világba. A tizenhárom tételes albumot végül a The Sparrow zárja, egy végletekig elszállt-pszichedelikus-lenyugodott tétel, ami barátian ringatja el hallgatóját, hogy méretes kérdőjeleket hagyjon hátra maga után.

Mert akkor most mi is van? Ez tényleg az új Mastodon lenne? És ezek az átkozott atlantai bugrisok tényleg minden zenei világot ennyire képesek a saját képükre formálni? És akkor most a Sanders/Hinds/Dailor trió hangi adottságai ennyit fejlődtek volna, vagy ennyire megtrükközték őket a stúdióban? És hogy a fészkes fenébe jött elő ez most belőlük ennyire erősen? Mi a fene plusz van bennük? És ami a legfontosabb: nekem tényleg ennyire bejön ez az egész? Ezek persze jobbára költői kérdések, részemről pedig csak annyit, hogy a Hunter hallgatásról-hallgatásra egyre jobban magába szippantott, nevéhez méltón levadászott, de olyannyira ám, hogy így a hetedik fülelés után már per pillanat ez a kedvenc Mastodon lemezem. Úgyhogy nem leszek gyáva szar nem maximális pontszámot adni rá.