A kortárs black metal zenekarok közül kétségkívül a Mayhem rendelkezik a leghibátlanabb pedigrével. Más bandáknál is találunk például templomfelgyújtás, gyilkosság, úttesten való szabálytalan átkelés miatti változó időtartamú börtönbüntetéseket, ilyesmi azonban előfordul a legjobb a családokban is.

A Mayhem ezzel szemben rögtön két erőszakos halált halt versenyzőt is indíthatna egy esetleges black metal őszinteségi olimpián. A (most már) igen jellemző nevű Dead a corpsepaint feltalálójaként a stílus divatdiktátora volt, Euronymous pedig a stílus feltámasztásában, és norvég blackmetal-maffia (az Inner Circle) megalapításában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Mindketten roppant érdekes, tanulságos, és helyhiány miatt itt nem részletezendő körülmények között távoztak az élők sorából.

Euronymous mellesleg egyszemélyi felelőse volt a csapat zenei arculatának is, így nem véletlen, hogy ősrajongók és kibicek egyaránt gyanakodva fogadták Hellhammer dobos újraalakulást illető elképzeléseit. El kell ismernem, a gyanakvás nem volt teljesen alaptalan. Habár az "új" felállás (a korai időkből visszatért Maniac [ének] és Necrobutcher [basszus] mellé érkezett a gitáros Blasphemer, aki azonnal át is vette a dalszerzés feladatát) Wolf's Lair Abyss címmel kiadott egy tradicionálisnak mondható minialbumot, a Grand Declaration Of Warral kapcsolatban a black metal kifejezés már nyugodtan elfelejthetjük, a hagyományos dalszerkezetek itt nem pusztán hanyagoltatnak, egyenesen a pofájukba van röhögve. A dalok jórészt egy vagy két téma ismételgetéséből állnak, mégsem válnak monotonná és unalmassá, köszönhetően a témák aprólékos kidolgozottságának, valamint annak, hogy ugyanazt a dallamot sosem játsszák le kétszer ugyanúgy. Mármint nem bénaságból, tetszik érteni, hanem.

A lemez egyébként rendkívül változatos: egyes számok féktelen tempója és őrült témaváltásai egy végtelenül gonosz, beszpídezett Leukémiát juttatnak az eszembe, míg mások (pl. a nagyszerű [9]) sikeresen keltik azt a benyomást, mintha a riffeket a gitárból előcsalogatni nehézségileg vetekedne egy kamion elvontatásával herékre hurkolt hajókötéllel. Az említett számban található egyébként kedvenc momentumaim egyike, két perc csend, melyet olyasfajta sejtelmes zajok törnek meg néha, amikhez hasonlókat egy éjjel kettőkor a konyhába nassolni kilopózó lánctalpas markológép produkálhat leginkább. Van aztán egy dobgépes lassulás is, hallásküszöb alatti basszussal, amúgy kraftwerkesen, a konzervatívabb rajongókat végképp elidegenítendő. Mindezekhez jönnek még Maniac tucatnyi különböző (torzított és torzítatlan) hangon elüvöltött, -szavalt, -suttogott és károgott, háborút dicsőítő, apokaliptikus szövegei, melyeket helyenként önmagával kórusban ad elő, sőt, egy operás témánál a Spiral Architect énekese is vendégszerepel. Persze tudom, ez így leírva ripacskodásnak tűnhet, hatásában azonban igen meggyőző és döbbenetes.

Külön dicséretes, milyen üdítő kontrasztot képez az átlag black csapatok uniform mélyrehangoltságával a pengeéles hangzás. A magam részéről egyébként, persze ez nyugodtan írható botfüleim számlájára is, a legtöbb számban gitárból mindjárt kettőt, itt-ott talán hármat is hallok, basszust viszont egyáltalán nem. Ami a legérdekesebb, hogy nem is nagyon hiányzik, a lemez hangzása így is tökéletesen intenzív és telt.

Megkockáztatom: Grand Declaration Of Warral a Mayhem a legfontosabb black-közeli zenekarrá lépett elő. Fontosabb, mint az Arcturus, az Emperor, a Satyricon vagy az Ulver. Egy lemez, amire kevés a 10 pont.