A semmiből jött és vélhetően a semmibe tart ez a koncertlemez, amit csak úgy, minden különösebb apropó nélkül dobott piacra a Cleopatra Records. Eleve nem friss, hanem húsz évvel ezelőtti felvételről van szó, vagyis sem marketinges szempontból, sem egyébként nem lehet túl sokat kihozni ebből a történetből: aki akarja, meghallgatja, aki igazán elvetemült rajongó, akár meg is veheti, Dave Mustaine meg most már legalább elmondhatja, hogy hivatalos akusztikus koncertalbuma is van. Már ha egyáltalán volt érdemi köze ehhez a kiadványhoz, és nem valami jogi-pénzügyi-egyéb manőver miatt jött ki a cucc.

A szóban forgó felvétel 2001-ben, egy bostoni klubban készült, és az akkortájt friss The World Needs A Hero albumot promotálta a banda ezzel a speciális bulival. Ha valaki még emlékszik rá – meg kell csípnem magam, hogy ez tényleg húsz éve történt, nagyon durva... –, a Megadeth amúgy is hányattatott történetének legkaotikusabb időszakát írtuk akkoriban: a két Dave két zseniális zsoldossal, Al Pitrellivel és Jimmy DeGrassóval próbálta meggyőzni a tábort, hogy a Riskkel mindössze egyszeri kisiklásról volt szó. Sajnos a bizonyítékként lóbált lemez nem sikerült túl meggyőzően, viszont ez a felállás baromi jó volt élőben, mint ahogy arról azon a nyáron Budapesten is meggyőződhettünk. Itt tehát most őket hallhatjuk kicsit más formában.

A Megadeth nem feltétlenül akusztikuskodó csapat, és ugyan lehet tőlük efféle anyagokat találni itt-ott, MTV Unplugged műsoruk például annak idején nem is készült. Ez a felvétel hallhatóan nem egy túlgondolt vállalkozás, nyilvánvalóan nem szántak rá dollárszázezreket sem a helyszínen, sem az utógondozásban – viszont a végeredmény az igazat megvallva így is sokkal élvezetesebb, mint előzetesen vártam. A műsor tíz számból áll, és értelemszerűen nem a thrashes-speedes, hanem a dallamosabb korszakra koncentrálnak, az egyetlen kivétel a Holy Warsból elővezetett The Punishment Due részlet, de nem lehet panasz a minőségre: itt a Dread & The Fugitive Mind, a Trust, az Almost Honest, a She-Wolf meg persze a Symphony is. Viszont nem szeretném elhallgatni, hogy a Risk méltatlanul elsikkadt kettős záródala, a Time: The Beginning / The End első fele sem marad el egy szemmel sem a fentiek mögött.

Mondanom sem kell, a Megánál a legszűkebb keresztmetszetet élőben elsősorban Dave Mustaine hangja jelenti, ő azonban ezekben az években alighanem élete legjobb formáját hozta, így nincs is vele semmi gond. A Use The Manben például egészen meglepő, magához képest mennyire jól énekel – kétlem, hogy ennél többet bármikor is ki tudott volna csiholni a torkából, Ellefson és Pitrelli háttérvokáljaival meg aztán főleg rendben van a dolog. Az meg egészen sajátos, főleg egy ilyen finom, akusztikus anyagon, amikor a Promises elején konkrétan megfenyeget egy tahó nézőt, hogy mindjárt lemegy a színpad elé, és beveri a fejét... A dalok áthangszerelése mindenesetre parádés, tényleg igen élvezetes hallgatni a nótákat ebben a formában is.

Soron kívüli, kissé apropó nélküli, önmagában álló anyag ez a kétfilléres borítóban piacra dobott megjelenés, de mivel a csapat pályáján rekordidős rátartással érkezik a Dystopia folytatása, fanoknak abszolút ajánlott.