Úgy tűnik, az ünnepek mellett lassan már az épp aktuális Michael Schenker anyag megjelenése is stabilan részét fogja képezni egy adott évnek. Tekintve, hogy hősünk tizenpár esztendeje igencsak elmerült a legendarombolás szennyes mocsarában, ez a munkamorál mindenképp üdvözlendő, ugyanakkor a sok mindenkitől sok. A mi feladatunk azonban sokkal nemesebb annál, mint hogy prekoncepciókból építkezzünk, épp ezért természetesen mindent alaposan górcső alá vettem, hogy a kellő szabatossággal számolhassak be a Revelation zenei anyagáról.

Egyrészről újfent megállapíthatom, hogy az ifjabbik Schenkernek kifejezetten jól áll a nosztalgiázás. Na persze nem arra gondolok, amikor visszaemlékszik a bátyjával eltöltött korai évekre, és hetet-havat összehord a különböző interjúhelyzetekben, hanem amikor a mainstream tendenciákat tudomásul sem véve, 2019-ben is maximálisan a '80-as években bejáratott stílusban írja és hangszereli dalait. Mindehhez ráadásul – hogy a dolog még autentikusabb legyen – ismét előszedi a régi harcostársakat. Itt van tehát a Michael Schenker Group hajnaláról Gary Barden a mikrofonnál, illetve Simon Phillips a dobcájg mögött (és igen, kedves barátaim, ismét bizonyítást nyert, milyen izgalmas dolog is lehet a kettőnégy, ha igazi mesterember kezébe kerül), továbbá Graham Bonnet, illetve a McAuley-Schenker Group korszakot képviselő kollégák, és a lista itt még nem ér véget. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy a sztárparádé nem válik-e jelen esetben központibb kérdéssé a dalszerzés-hangszerelés résznél. Nos, a válasz igen is, meg nem is, akár a népmesében...

Egyrészről szerencsére Michael sok évtizede megkérdőjelezhetetlen tehetsége mellé adott a kellő rutin és profizmus is, amelyet kamatoztatva végig dalszerkezetekben és dallamokban gondolkozik, és ezáltal egy ilyen népes és sokszínű társaságot is sikeresen összefog. Így például a négy – illetve a különleges vendéggel együtt öt – tenor (a fent említettek, plusz Doogie White, epizódszereplőként pedig a Blackmore által felfedezett Ronnie Romero) szerepeltetése sem tűnik kaotikus bohóckodásnak, mindenkinek pont annyi szerep jut, hogy a produkció ne billenjen ki az egyensúlyából. Még Bonnet is egész szépen helytáll a szólórészeiben az utóbbi évek tükrében tett prognózisomhoz képest, és nem késztet hosszas agyalásra arról, hogy vajon hányféle stúdiótrükkre lehetett szükség az egykor bitangerős torkú énekes sávjain. Bár a pár generációval fiatalabb Romero vendégénekesi minőségében pofátlanul a sarokba állít mindenkit, és hatalmasat villant az egyébként nem különösebben kiemelkedő We Are The Voice-ban. Talán a Behind The Smile komplikáltabb énektémáit is átpasszolhatta volna neki Herr Schenker, és az ő hangján kissé impulzívabban szólalna meg a nóta, mint Doogie White kissé erőlködőnek ható előadásában. A fickó ráadásul olyan mesterien hozza a néhai Steve Lee-t, hogy ennél jobb „ajánlólevélre" aligha volna szükség a Gotthard énekesi pozíciójára. (A CoreLeoni elnevezésű side-projektből ítélve talán már kapizsgálnak valamit a svájciak is...)

Bár mint azt az eddigiek is alátámaszthatják, kétségkívül izgalmas egy efféle szuperfelállást tanulmányozni, és a zenei körítés is igényesre sikeredett, a katarzis azonban számomra valahol elmaradt. Természetesen a mai napig élményszámba megy Michael minden lefogott hangja, emellett pedig dalszerzőként is teljes mértékben önazonos, amit hallunk tőle, valamiért azonban az általános szimpátiánál lényegesen nagyobb elismerést csak elvétve tudtak kicsalni belőlem a friss szerzemények. A kérdésre tehát, miszerint érdemes volt-e alig másfél évvel elődje után újabb stúdióanyaggal előrukkolni, korántsem tudok egyértelmű igennel felelni. Talán majd az utókor fogja megfelelő megvilágításba helyezni ezt a kérdést.

Michael Schenker legújabb produktumát elsősorban alighanem életművének behatóbb tanulmányozói fogják értékelni, és talán maga a gitáros is rájuk apellál főként. Ez önmagában rendjén is volna, én pedig a magam részéről tudomásul veszem, hogy ebben az összefüggésben csupán másodlagos prioritású hallgatóságnak számítok. Arra viszont azért kíváncsi volnék, hogy mi sülhetett volna ki ugyanebből a tizenhárom dalból, ha még legalább fél évvel tovább agyalnak rajtuk.