A frontember Smici néhány nappal ezelőtt ünnepelte ötvenedik születésnapját egy nagyszabású Moby Dick-koncerttel, ahogy azonban az egy régi vágású fazonhoz illik, a fél évszázadhoz új nagylemez is dukál, így november legelején megérkezett a Soproni Ászok tizedik korongja is Földi pokol címmel. És ha az ember kezébe veszi az egyébként a harmincéves jubileumi koncert húszszámos DVD-jét is magában foglaló, igencsak tartalmas kiadványt, már a külcsín szemrevételezéskor egyértelmű, hogy itt bizony semmi nem változott: a lemezcím, a borító és számcímek is mind-mind arról árulkodik, hogy a zenekar és évtizedes szövetségesük, Pusztai Zoli műhelyében most is hamisítatlan Moby Dick-anyag született. És pontosan ez is az igazság.
A csapatnak már az egész kezdeti időktől megvan a kialakult, jól körülhatárolható szövegvilága, amely teljesen egyéni és markáns (Pusztai Zoli gondolataival persze nem kell mindenkinek egyetértenie, de az elvitathatatlan, hogy sajátságos stílusban ír), ráadásul személy szerint kifejezetten szeretem is. A szövegek által szemléletesen lefestett sötét, pesszimista képek mindig is remekül illettek a nem kevésbé barátságtalan zenéhez, az összhang pedig ezúttal is teljes.
Intró most nincs, a lemez a már megjelenése előtt nyilvánosságra hozott Veszélyes elemmel robban elő a hangfalakból. Az indítás tökéletes, a sodró lendületű, pusztító dal kapásból felpörgeti a hallgatót, egyben pedig jelzi, az új anyag a legutóbbi A holnapok ravatalán egyenes folytatása. A kettes címadó valamivel lassabb: dallamos refrénje meglepően jól áll Smicinek, egyben pedig kifejezetten fogóssá is teszi az egyébként tipikus thrashes riffelésre épülő nótát. A Vasketrecben remekül ötvözi a gyors témákat a könnyedebb énekdallamokkal, majd az Így kezdődik következik a legszebb Moby Dick-hagyományokat felelevenítő riffeléssel. Bár egyáltalán nem hivalkodó, amit hoz, érdemes odafigyelni, Hoffer Peti mennyire jól dobolja végig az egész lemezt. Játéka izgalmas és színes, azonban ennek ellenére sem üti szét a dalokat.
A Mátrix gyors, egyenes darab, de valahogy ez talált el a legkevésbé, ellenben az Ólomszürke ég alatt riffelése megint csak kiváló és a duplázóval kihangsúlyozott refrénje is üt. Az Ég veled, ég velem számcím minden rajongónak ismerős lehet, és bár nem tudom, mennyire szándékos ez az utalás a Fejfa helyett lemez Fordítva sül el a fegyver dalára, de a Hofi tamjátékával indított nóta egyáltalán nem hajaz elődjére. Smici a tőle megszokotthoz képest némiképp magasabban énekli végig, amelyet csak erősít a háttérben finoman megbúvó vokál Kiss Norótól. A nótát később meg is törik, de a ritmusváltás is csak jót tesz neki, összességében pedig a lemez egyik legjobb darabja. Megvariált riffelésre és Smici ritmikus énekére épül a soron következő, tördelt Példabeszéd, majd a lemezt a zúzós, direkt Zsákutcában és a rockosabb megközelítésű Sikátor kettőse zárja.
A Földi pokol kifejezetten erős lemez tehát, két negatívumot azonban meg kell említenem: az egyik, hogy bár Mentes Norbi ízes szólói nagyon szépen szólnak, a ritmusoknál elkélne kicsit több súly, azaz az előző korongon jobban sikerült eltalálni a gitársoundot. A másik pedig a lemez hossza, lévén most is alig verik a fél órát, a dalok minősége miatt pedig határozottan kevésnek érzem ezt a mennyiséget. Összességében azonban a Földi pokol pontosan az, amit vártunk a csapattól: egy gyenge pillanatoktól mentes, minőségi, ízig-vérig Moby Dick-lemez.