Bevallom, amikor végre rátehettem a kezemet e death-legenda visszatérő/bemutatkozó anyagára, nem gondoltam volna, hogy ennyi időt kell majd rászánnom arra, hogy eldöntsem végre, tetszik-e a Paradox vagy sem. Eleve nem könnyű egy több évtizedes múltú csapat jelenkori munkáját értékelni, főleg, ha az egy olyan formáció, amelyik a zsáner meghatározó alakja, és egy The Key meg egy Thresholds van a háta mögött. Eleve mit szabad, vagy nem szabad elvárni egy ennyire sajátos világú progresszív death-zenekartól? Vagy inkább: miben reális reménykedni?
Több hetes, alapos ismerkedés után arra jöttem rá, hogy én bizony nem ebben reménykedtem. Azzal gyakorlatilag felesleges is foglalkozni, hogy a Nocturnus név mellé odabiggyesztettek egy A.D.-t, mert valójában a Paradox nem egyéb, mint a Nocturnus visszatérése az élők sorába. Eleve ott találjuk a csapat tagjai között azt a Mike Browningot, aki ezt az egészet megálmodta még 1987-ben. A dobos/hörgős fejéből pattant elő az ötlet, hogy feléleszti egykori patinalepte bandáját, amit végül egy másik saját zenekar, az After Death tagjaival sikerült megvalósítania. A hangszeres teljesítménnyel nincs is semmi gond, mindenki profi módon teszi a dolgát, és ebből a szempontból a Paradox bivaly lemez. A keserű szájízt bennem leginkább az a tény hagyja, hogy ez az anyag nem egyéb, mint a The Key klónja.
Azt hiszem, itt húzódik az a választóvonal, ami megosztja a rajongókat. Már most, az eddigi reakciókból látszik, hogy nagyjából két tábor van a Paradoxot illetően: vannak, akik imádják, és pontosan azért, mert annyira üt a The Keyre, annak kvázi folytatása, nemcsak zeneileg, hanem a koncepció és a sztori szempontjából is. A másik oldalon gyülekeznek azok, akik a Paradoxban egy technikailag príma, de eszmeiségében nosztalgikus, és így retrográd parasztvakítást látnak. Én inkább utóbbi véleményen vagyok, habár talán a csapat iránti szeretetem miatt sem tudok annyira elutasító lenni a Paradoxszal szemben, amennyire egyébként megérdemelné.
A Nocturnus ízig-vérig progresszív csapat volt, s bár a The Keyen azért érezhető volt mondjuk a Morbid Angel hatása (habár ez sem ennyire fekete-fehér, mivel az egészen korai időszakban Browning is a legendás zenekar tagja volt), még az amúgy egyéniségekben bővelkedő '90-es évek eleji extrém metal színtéren is valódi jelenségnek számítottak sci-fi-s hangulatú, komplex death zenéjükkel. Első albumuk annyira eredeti volt, hogy konkrétan köztörvényes bűncselekmény lett volna leutánozni, és maga Mike is tartózkodott ettől. Egészen máig. A Paradoxot nyitó Seizing The Throne például tökéletesen megadja az alaptónust a '80-as éveket idéző szintetizátor-intrójával, csakhogy a The Key mintegy huszonkilenc éve épp ugyanezt tette, és majdnem pontosan ugyanígy. De egyéb manírok is megfordulnak itt, amiket már a nagy elődön is hallhattunk. Sőt, lesarkítva akár azt is írhatnám, hogy a Paradoxonon egy cseppnyi újdonság sincs, csak a The Key stílusának és témáinak hasznosítják újra. A trükk az egészben annyi, hogy a Nocturnus már debütáló lemezén is egészen eredeti zenét hozott össze, és azóta már eltelt annyi idő, hogy most a Paradoxon ugyanez ha nem is frissnek, de mindenképp szívmelengetőnek hat. Legalábbis elsőre. Aztán amint elül a kezdeti lelkesedés, fokozatosan felsejlenek a mű gyenge pontjai.
Browning azzal próbálta kivenni az elégedetlenkedők vitorlájából a szelet, hogy rásütötte a Paradoxonra „a The Key folytatása" címkét, és ehhez még egy, az elődére kísértetiesen hasonlító borítót is rittyentettek. De bármit is mond az egyébként tényleg óriási muzsikus és dalszerző Browning, a Paradoxból pont az hiányzik, ami a The Keyben megvolt. A Nocturnus az A.D. nélkül előremutató volt, A.D.-vel viszont a status quo tökéletes példája, ami komoly visszalépés. Dalokat nem is emelek ki, épp a fentiek miatt, egyedül talán annyit jegyeznék meg, hogy a lemez összességében kevésbé dinamikus és lendületes, mint a The Key, mondhatni, nyúzottabb. Viszont aki kedveli a bemutatkozást vagy akár a Thesholdsot, és nem akar mást hallani, csak a Nocturnus-hangzást, imádni fogja a Paradoxot is. Ha viszont valami kísérletezősebbre vágytál a bandától, csalódni fogsz.
Érdekes egyébként, hogy idén a Possessed is villantott egy visszatérő albumot, ami viszont tartalmaz annyi újdonságot régi önmagukhoz képest, hogy egészen frissnek hat. A Nocturnusnak ez nem sikerült, pedig szinte minden adott volt egy igazi, újkori The Keyhez, persze átvitt értelemben, nem pedig szó szerint, mint ami végül a végeredményből lett. Így viszont csak kellemes hallgatnivaló a lemez, időutaztatós zene, ami voltaképpen jól is rímel jelenünk retro-pestises trendjeire.