Az Obituarytől ma már aligha vár bárki is forradalmat, hiszen John Tardyék bőven kivették a maguk részét a súlyosabb irányzatok formálásából jó két és fél-három évtizeddel ezelőtt. A hasonló korú bandák esetében az ember általában maradéktalanul elégedett, ha képesek a jól bevált stílusban kellően erős dalokat leszállítani, a régi mesterművek meg úgyis érinthetetlenek. Mivel az Obituarynek akadtak kevésbé meggyőző albumai is a minden szempontból perfekt Slowly We Rot – Cause Of Death – The End Complete mesterhármas óta, igazán örömteli hír, hogy az új lemez elég rendesen gyalul.

Mint minden ilyen esetben, úgy persze az Obinál sem látunk be a kulisszák mögé, mitől üt most ilyen nagyot ez a lemez. Alighanem arról lehet szó, hogy végleg megcsontosodott és összeérett az aktuális felállás, hiszen a legutóbbi Inked In Blood volt az első lemezük Kenny Andrewsszal és Terry Butlerrel, azóta azonban rengeteget turnéztak velük. Kenny érdemeit például nem igazán lehet túlhangsúlyozni a lemez kapcsán: már első hallgatásra is feltűnő, hogy alighanem szabad kezet kapott a dalok végső formába öntésénél, és élt is a lehetőséggel. Szólómunka tekintetében egészen kiugró a végeredmény, és nem akarok én mindenáron James Murphyig visszautalgatni, de nem tehetek mást: Kenny színesebben és izgalmasabban játszik, mint Allen West, Ralph Santollánál pedig a stílusa passzol jobban Trevor Peres lánccsörgető-bugyborékoló gitárhangzásához, aljas, romlott riffjeihez. Amit például a másodikként érkező Sentence Dayben lenyom, egészen bravúros, ráadásul úgy hoz teljesen új színeket is az Obituary repertoárjába, hogy közben maximálisan hű marad a banda hagyományaihoz.

Mindez persze nem érne sokat, ha maguk a dalok nem sikerültek volna jól, de ezúttal ezekre sem lehet panasz. Trevor és a Tardy tesók néha kicsit beleszürkültek a saját kliséikbe a '90-es évek közepe utáni érában, de most sikerült egy többé-kevésbé végig kiegyensúlyozott lemezt összerakniuk, ahol a védjegyszerű, groove-os középtempók mellé pont megfelelő arányban vegyülnek gyorsabb darabok és doomos súlyosságok, és maguk a dalok is beülnek a fülbe. Az említett Sentence Day mellett mindenképpen a csúcspontok közé kívánkozik a nyitó Brave, a füstös riffekkel radírozó A Lesson In Vengeance vagy a csapat mércéjével már-már tényleg pofátlanul slágeres Betrayed is. Legnagyobb kedvencem azonban mégis a Turned To Stone, ahol olyan csodálatosan idézik meg a '90-es évek elejének hangulatát, hogy az ember legszívesebben azonnal indulna is a Hurrikánba egy természetesen full eredeti és jogtiszta, szemcsésen szitázott The End Complete pólóért. A koncertlemezről már ismerős Ten Thousand Ways To Die pedig már régi haverként köszönti az embert, és voltaképpen a Loathe is elfért volna itt, mert az talán még erősebb volt, de ezen biztosan nem fogok kötözködni.

Hangzását tekintve is békebeli, 33 perces játékidejével teljesen ideális hosszúságú albumot készített tehát az egyik legpatinásabb floridai death metal intézmény. John Tardy pont úgy üvölt, ahogy szeretjük, Donald Tardy pont úgy hajtja a gépezetet Terry támogatásával, ahogy csak ő tudja, Trevor és Kenny pedig tényleg kihozták a lehetséges legtöbbet a történetből. Ez itt most az az eset, amikor nem tudok belekötni a self/titled címadásba sem: ez a lemez valóban hallgattatja önmagát, és lazán a legjobbjuk eddig a 21. században. Nem tudom nem szeretni.