Na, ez az a lemez, amiről aztán végképp nincs mit beszélni. Ha gyorsan el akarnám intézni, legfeljebb annyit mondanék, hogy ha valaha is szeretted a thrasht, és még nem hallottad, záros határidőn belül ismerkedj meg vele, mert leszakítja a fejedet, és a legjobb album a műfajban, ami csak megjelent 2013-ban. Az alaphelyzet tényleg ennyire egyszerű: az Onslaught a néhány évvel ezelőtti feltámadás óta leszállított két lemezzel is igen komolyan letette a garast, a VI azonban még a Killing Peace-hez és a Sounds Of Violence-hez képest is magasabbra helyezi a lécet.

Ha esetleg nem ismered ezt a veterán brit thrash bandát, egy olyan alakulatot képzelj el, akik – a földrajzi helyzetre rímelve – valamiféle köztes vonalat képviselnek a műfaj technikásabb, komplexebb amerikai és nyersebb német változata között. Nem mondanám, hogy pontosan a Slayer és a Kreator metszéspontján helyezkednek el, de ez az analógia azért valahol közelíti a valóságot. Az elképesztő feszesség és az intenzitás tekintetében az Onslaught simán odatehető a tengerentúli bandák mellé, de megvan bennük a germán csapatok olyannyira védjegyszerű, hideg-rideg barátságtalansága, vérmocskos hangulata is – csak éppen mentesek a jellegzetes Ruhr-vidéki kockagurító merevségtől. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy Nige Rockették baromi jó dalokat írnak, ismeretlenül is képet alkothatsz róla, milyen kaliberű zenekarról beszélünk. Ez a tehetség a lehető legjobb formában ölt alakot a VI dalaiban, pedig a csapatból a legutóbbi lemez óta távozott az egyik őstag, Steve Grice dobos, így már csak a gitáros/főnök Rockett és a frontember, Sy Keeler képviseli a régi tagságot.

Az Onslaught minden ízében régivágású thrasherekből áll, de már a Sounds Of Violence-en is akadtak itt-ott modernebb megoldások, épp csak annyi, hogy ne lehessen őket céltalan múltba révedéssel, nosztalgiázással vádolni. Ezek a 21. századi színek most sem vesztek ki teljesen a zenéből: néhol csak egy-egy más típusú átkötés vagy riff erejéig vannak jelen, néhol egy teljes dalban is ezek dominálnak – halld például a témájához passzoló keleties női vokálokkal (!) is ellátott, felépítését tekintve is tökéletes Children Of The Sandet –, az összhatás azonban tőlük függetlenül is száz százalékos thrash. Viszont éppen az ilyen apróságok miatt ezek a veterán arcok naprakészebb, frissebb formában tálalják ezt a zenét, mint az utóbbi években felbukkant számtalan retro-thrasher csapat, amelyek tagjai egyébként simán Nige vagy Sy gyerekei lehetnének.

Mivel a pengeéles megszólalású, kristálytiszta töménységgel dörgő lemez mindössze nyolc dalból és egy intróból áll, szerencsére nem vegyült töltelék a műsorba. Az előző két albumon még a sok ellenállhatatlan thrash gránát közé is odakeveredett egy-két laposabb darab, de itt most minden témából kihozták a maximumot. Éppen ezért nem is feltétlenül tudom megmondani, hogy a brutális energiával robbanó Chaos Is King nyitás, a gyűlölettől feszített 66'Fucking'6, netán a headbangelős tempókkal, hatalmas riffekkel dolgozó Enemy Is My Enemy tetszik-e jobban. Az egész album nagyon jó, és mivel a dalok még durvaságuk ellenére is roppant fogósak, hallgattatja is magát rendesen. Keelert pedig ismét muszáj kiemelnem, mert tökéletes thrash torok: kellően hisztérikus és durva, de nem válik önmaga paródiájává, témái fogósak, és pont mindig azt a szót nyomja meg, amelyiket a még nagyobb energiaszint érdekében kell. A cseppet egysíkú világlátást tükröző szövegekről ugyanezt már nem feltétlenül tudom elmondani, de ezt már egyrészt a múltkor kifejtettem, másrészt a Destructiont vagy a Kreatort sem éppen azért szeretem, mert olyan hihetetlenül bölcs dolgokat öntenek szavakba a lemezeiken, szóval üsse kő. Üvölteni meg végülis jól lehet egy koncerten ezeket a sorokat, akármiről is szólnak.

Nem szaporítom tovább a szót, mert tényleg felesleges: az Onslaught iszonyatosan felszívta magát, és egy állati ütős anyagot pakolt le az asztalra. Ebben a műfajban csont nélkül 2013 eddigi legjobbja nálam a VI, de összességében is az év egyik abszolút csúcsteljesítménye.