Nem állítom, hogy nem létezik olyan ember ezen a földgolyón, aki még az előzmények után is remegve várta Geoff Tate trilógiájának befejező agymenését. Bizonyosan tudom, hogy a reálisan gondolkodók mellett az énekesnek a mai napig szép számmal akadnak még végletekig elfogult rajongói is. Én viszont képtelen vagyok véka alá rejteni őszinte érzéseimet a The New Realityvel kapcsolatban, mert egyszerűen több a soknál, amit ez az egykoron mélyen tisztelt ember napjainkban Operation: Mindcrime néven összehaknizik. Ha ismered a közösségi oldalak jól ismert, zöld, hányós emotikonját, akkor kábé te is be tudod tájolni, hogy nagyjából mit éreztem első ismerkedéskor az anyaggal kapcsolatban.

Már a viszonylag jól startoló trilógia második felvonása is – két dalt leszámítva – óriási csalódásokat és álmos perceket okozott, azonban Geoffék ezzel a friss anyaggal még a Resurrectiont is képesek voltak alulmúlni, méghozzá olyan szinten, hogy egyvégtében elsőre végig sem bírtam hallgatni a friss szerzeményeket. Nem is tudom, mikor történt velem ehhez hasonló jelenség zenehallgatás közben, de hogy nem mostanában, az egyszer biztos.

Olyan érzések kavarogtak bennem, mintha az énekes direkt ízléstelen és szar dalokat akarna megosztani a nagyvilággal, vagy csak annyira őszinte és önző akart lenni, hogy semmi más nem érdekelte azon kívül, hogy saját komor lelkivilágának zenei megnyilvánulásait muszájból lemezre préselje. Pedig hát a dalok zenei anyagáért felelős muzsikusok sem akárkik, hiszen sem Kelly Grayt, sem John Moyert, sem Simon Wrightot, vagy akár Brian Tichyt nem kell különösebben méltatni, mégsem vagyok képes egyikük játékáért sem rajongani így, ha az egész koncepció felejthető és még borongós háttérzenének is úgy fárasztó, ahogy van. Nem beszélve arról, hogy a dobhangzás annyira kiábrándítóan művi, hogy hiába is csapnak bele a lendületes Wake Me Upba, ha az egyébként is hátra kevert alapok úgy szólnak, mint valami véletlenül ottfelejtett, dinamikátlan mankósáv, amit elfelejtettek kicserélni az igazira. Ugyanez a lélektelen csapkodás folytatódik a szó szerint idegesítő elektronikával lebutított It Was Always You-ban is, de a folytatásban is csupán sehová sem tartó, se füle, se farka szerzeményekből álló helykitöltésnek lehetünk többnyire fültanúi. Hallhatóan hangulatzenének készült ez az anyag, de sajnos annak sem állja meg a helyét.

Egyedül talán a hagyományosabb Under Control esik bele a szerethető kategóriába, azonban a többi, felesleges hangeffektekkel meggyalázott, dalnak szánt valamiket mindennek lehet nevezni, csupán meggyőzőnek nem. Még jó, hogy a végére odabiggyesztettek egy élő önfeldolgozást a Queensryche The Warningjáról (Take Hold Of The Flame), hogy azért legyen valami értelme is végighallgatni ezt a cuccot. Az említésre sem méltó, szánalmas borítóval is sikerült még a tavalyi förmedvénynél is mélyebbre ásniuk magukat, úgyhogy én, mint ex-rajongód, most meg is köszönöm neked Geoff, hogy végre pontot tettél ennek a sztorinak a végére, és nem próbálsz több vizet önteni egy olyan pohárba, ami már színültig megtelt.

Az Operation: Mindcrime április 10-én Budapesten koncertezik az Angra vendégeként. Részletek itt.