A Descent már a svéd Orbit Culture negyedik lemeze, én meg eddig színüket se hallottam, egy hangot se láttam belőlük. Ezt még mondjuk megérteném, ha tucatkacat fajta zenét játszanának, az olyasmi ellen elég jól működik az immunrendszerem, elég egy fél perc a dalból, vagy akár csak egy lemezborító vagy zenekarnév, és ha olyan, márpedig 97 százalékban olyan, lépek is tovább. Mondjuk a név itt is rizikós nálam, lévén ha zenekar és Culture, akkor automatikusan a Culture Beatre asszociálok, amire nem vagyok büszke, de hát én még az a generáció vagyok. Ez a svéd Culture szerencsére egészen más víz, mélyebb és jóval sötétebb, és igazából nem is víz, hanem inkább bömbölő láva. Igaz, akad a zenéjükben egy jó adag groove-osság, ami a metálosok eufemizmusa a diszkóra. Mondjuk a Descent borítója is gyanús volt először, mivel az leginkább egy sablon Fear Factory-lemezre hajaz, a svédek előző albumborítóit visszanézve azonban egyértelmű lett számomra, hogy itt egy korongokon és most már tíz éven átívelő, konzisztens koncepcióról van szó.

Annak, aki hozzám hasonlóan egy párhuzamos valóságból keveredett ide nemrég, és lőrése sincs, mi is ez az Orbit Culture, elég meghallgatnia a lemez bivaly klipnótáját, a From The Inside-ot: ha az bejön, akkor borítékolt az új kedvenc. Azt szoktam mondani egy-egy mai (értsd, nem tegnapi) banda esetében, hogy egész jók, persze semmi új vagy meglepő nincs bennük. A svédek sem találják fel újra a populista kormányzást, de mégis feltaláltak vagy kitaláltak valami újat: önmagukat. Régiesen mondva, van arcuk, illetve saját hangjuk, stílusuk, nem is illedelmeskednek, csak gyilkolnak, azt viszont stílusosan.

Svédország, metál, extrém, szóval elkerülhetetlen a göteborgi death hatás, de emellett van itt egy adagnyi norvég black is, riffek terén néhol egyenesen az Immortal neve ugrott be nagyon halványan, a szimfózium miatt meg akár a Dimmu, ugyanakkor ez elsősorban death. Főként középtempós, de abból nagyon konkrét, Christopher Wallerstedt úgy püföl meg tapos, mintha minden egyes mozdulatával egy teljes bolygót akarna porfelhővé változtatni, bár persze a gyorsabb iramtól sem riad vissza.

Mivel mégiscsak elsődlegesen a svéd death a fő irányadó, ezért az öblös, kásásan telt hörgés mellett a ritmusgitáros/főnök Niklas Karlsson még tiszta éneket is szállít. Tipikusan olyan a hangja, hogy nem egy dalospacsirta, nem csúfolhatnánk Corpsegrinder és Zámbó Jimmy gyűlöletgyermekének, viszont erőteljes, határozott és markáns, szőrrel sűrűn szedett torkú, ami a zenekari egyediséget nézve még fontosabb is. És hát nagyon nagy énektámákat rityegtet végig a lemezen. A már említett From The Inside mellett fület gyönyörködtető a Black Mountainba csempészett hősi eposzos figura, vagy ott az Alienated, ahol meg egészen modernre veszi a hozzáállást.

A zene részben a hangzásból nyeri súlyát, szó szerint pusztító erejét: a megszólalás szokatlanul profi munka, én legalábbis hirtelenjében nem emlékszem az utóbbi időből olyan lemezre, ami csak a hangzásából ennyi erőt tudot volna meríteni. Erős témák sorjáznak itt, de egy amatőr, olcsó vagy demós hangkép igencsak tönkre tud vágni bármit, kiszívja belőle az életet. Itt nincs így, az eleve sűrűn szőtt zene még izmosabbá lesz, azok az izomrostok pedig betonból öntettek. Emiatt a sűrűség, vaskosság miatt talán a kelleténél jobban elveszik a kiegyenlítő ereje a (ál-)szimfonikus, billentyűs részeknek, amikhez mondjuk épp tisztább, levegősebb hangzás illene.

Nekem nagy felfedezésem volt tavaly ez a banda, és visszahallgatva a korábbi dolgaikat, meglep, hogy szinte már az elejétől fogva mennyire kiérlelt volt az egész, mennyire tudatosan alkotnak legalább a kettes Rasen óta. Sokakkal együtt azt tartom, hogy az extrém zenében a Gojira a 2000-es évek legmeghatározóbb csapata, azóta sem bukkant fel hasonló hatású alakulat, és bár valószínűleg az Orbit Culture sem fog abba a ligába lépni, azonban egy meghatározó kultstátuszt látni vélek velük kapcsolatban. De az is lehet, hogy csak a frontot érzem.