Nem egy izgága szerzet az Ördög, inkább megfontolt állatnak mondanám. Komótos ütemterv szerint rombol, ráérős, hároméves lemezmegjelenési periódust tart, amelynek egyik áldásos mellékhatása, hogy a korábbi (meg)jelenések férfiasan letisztult arcéle ma is minden további nélkül vállalható. Mellettük szól a rutin, az évek meg a párhuzamosan bonyolódó, akusztikus sztori kibontása, ellenük pedig az aktuális zenefogyasztási trendek. Amúgy semmi gond nincs az egésszel, ha engem kérdezel, ez egy remek ritmusképlet, nagyszerű koreográfia, és nyilván a gyorskajákat is felszolgálják másoknak, máshogy, máshol. Ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy ez a harmadik Ördög-sorlemez, nyilván meghatározó fontossággal a karrierépítés és a bohó ifjúság maguk mögött hagyásának rögös autópályáján... de, mégis, menjünk el inkább szó nélkül emellett.

A lényeg, hogy három éve a Sötétanyag piszkosul magasra tette a lécet, és most valahogy ezt kellett megpróbálni nem leverni. Legyenek a dallamos részek még pusztítóbbak, a durvulás még fülbemászóbb, és közben persze maradjon meg az egész a gondolkodó paraszt muzsikájának. Józan ész és egészséges világlátás dolgában utóbbiak ugyanis verhetetlenek. Nem mellesleg kritikát írni is ilyenkor a leghálásabb feladat, ugyanis az Ördögnek megint sikerült. Mármint nem kritikát íni, hanem érted. A Dolog. Ami nem lehet egyszerű, különben nagyon sokaknak sikerülne, és sokak lennének nagyon boldogok, ha legalább egyszer összejönne, ami Vörös Andráséknak úgymond foghegyről megy. E siker titka pedig minden bizonnyal a görcsmentesség. Hiszen tudják, hogy tudják, immár a megfelelő csatorna is ki van betonozva, a többi pedig mehet a maga útján.

A legtöbb (összes) gondom talán csak az aktuális megszólalás elfogadásával volt, amit úgy foglalhatnék össze, hogy nem tetszik. Megérte megszokni ezt az indirekt soundot, tehát utóbb persze megszoktam. Arról pedig tényleg ne nyissunk vitát, hogy ez akkor superbuttos, netán wackoros (igen, az), esetleg valamelyik külföldi banda hatása érződik nagyon, mert amit hallunk, az a leghatározottabban felismerhetően ördögös, és ez nagy dolog. Seggrázós modern metál, másrészről nagyon is agyas megfejtés napjainkról, a szándék és néhány titkos fegyver diadala. András költői képei, a Nagy-Miklós WackorPéter társaságában megosztott, elképesztően hatásos ének és a szintén páratlan gitáros páros működése adják az emlegetett extra fűszereket, amitől igazán jellegzetes lesz és lazán az ujja köré csavar ez a többrétegű sztori. És persze a ritmusszekció is megalázóan laza, ahogy annak itt lennie kell.

Az a legszebb, ahogy az Ördög ismét képes volt kiszolgálni a legkülönbözőbb irányokból érkezőket slágerekkel, durvulásokkal, fejtörésre ingerlő easter eggekkel. Hemzseg a jótól az Ø3, folyamatosan ott sertepertél valami a horizonton, ami kiköveteli a figyelmet, és itt messze nem csupán a korábbinál is nagyobb gondossággal összerakott refrénekről beszélek. Nem mondom, hogy ez itt a 100 százalék, mert nem érzem annak, de egyik dal sem megy a kutyaürülék-gyűjtőbe, felesleges mivolta okán, sőt, az egész, úgy, ahogy van, újabb remek bizonyság arra, hogy miért is éri meg még manapság is nagylemezben gondolkodni. Végszóként pedig megköszönöm, hogy Ördögék vették a fáradságot mindarra, amire odafent valamiféle örömzeneként hivatkoztam. Mert nekünk, hallgatóknak, az. Hogy elég lesz-e a végleges áttöréshez? Vagy igen, vagy nem.