Úgy tartják, hogy a zene határtalan, és ez a gondolat az Orphaned Landre fokozottan igaz, hiszen izraeli zenekarként békét, megbékélést és hasonlóan hippis gondolatokat közvetítenek, amelyek a világ elég nagy részén mindig aktuálisnak mondhatók. Ennek jegyében készült el három évvel az elég nehezen emészhető konceptalbum, a The Never Ending Way of ORWarriOR után a címében is árulkodó All Is One. A hármas szentség jegyében három országban rögzítették a lemezt (Törökország, Svédország, Izrael), és a borítón is ezt a szellemiséget viszik tovább: a három világvallás szimbólumát olvasztották össze. Kivételesen az sem csak a szokásos promószöveg, hogy Kobi Farhi énekes a zenekar legjobb munkájának titulálta az albumot, mert ha képben vagy az eddigi munkáikkal, te is biztosan fogod állítani, hogy ez a lemez kétségtelenül a legegységesebb és legmagasabb színvonalú közülük minden szempontból. Némi változás egyébként történt a tagságban a legutóbbi lemez óta: egy régi csapattag, Matti Svatitzky 2012-ben személyes okokra hivatkozva kilépett az Orhaned Landből. Helyére Yossi Sassi egy tanítványa, Chen Balbus került, vélhetően jobbat nem is találhattak volna Matti helyére.

A The Never Ending Way of ORWarriORt is sokat hallgattam, de így pár év távlatából már úgy érzem, hogy az erős és tartalmas dalok mellett felejthetőbb darabok is helyet kaptak. Ezeknek a koncepciót tekintve nyilván megvolt a maguk szerepe, és a lemezt egyben hallgatva működtek is, de ha csak úgy néhány számot van kedvem előszedni, akkor megvannak onnan a berögzült favoritok. Az új lemez pedig döbbenetesen gyorsan szerethetővé vált számomra, és mindez cseppet sem kopott az elmúlt hetek – hónapok – alatt, így bátran ki merem jelenteni: nem csak nagyot léptek előre, de valójában még sosem szólt ennyire egységesen a zenekar mind a zenét, mind a tartalmi mondanivalót tekintve. Az is tagadhatatlan, hogy még sosem volt ennyire száz százalékosan keleties a zenéjük, ráadásul az, hogy rockzenei körítést adnak mindehhez, szinte már másodlagosnak is tekinthető. Ha először hallgatod, talán furcsa lesz a hangsúlyos nagyzenekari hangszerelés, de gyorsan „megszokható", és hiszem, hogy e dalok is egy szál akusztikus gitárral is pont ugyanígy működnének, nem csak a lemezen hallható többdimenziós megszólalással

Ha az első anyaguk mellé helyezed a mostanit, szinte csak nyomokban érzékelhető, hogy ugyanaz a csapat készítette: az Orphaned Land meglehetősen hosszú utat tett meg a folkos death metaltól a mostani, közel-keleti zenéket egységbe tömörítő, óriási érzelmi mélységeket és magasságokat megmutató világukig. Most nem fogsz találni olyan egyből kiugró slágert, mint a Sapari volt annak idején, de ennek csupán annyi az oka, hogy töltelék-szerű, jellegtelenebb téma nem került a lemezre, minden szám slágernek mondható a maga nemében. Tény, hogy imádom a keleti(es) zenéket, és náluk olyan kombót lehet találni mindebből, ami számomra elég gyorsan addikciót okoz, így nem volt nehéz megbarátkoznom a dalokkal. Ha rászánod magad a barátkozásra, már a nyitó All Is One-t is rögtön meg fogod jegyezni, jóval fülbemászóbbak, megjegyezhetőbbek a dallamok, mint bármikor, és teljesen mindegy, hogy Kobi Farhi angolul, héberül vagy arabul énekel, azonnal halandzsázni fogsz vele vagy Mira Awaddal, aki Shlomit Levy helyett a női énekdallamokért felel – nem kevésbé magával ragadó módon.

Az elején említettem a nagyzenekart: végre itt egy lemez, ahol nem műanyag kórusokat és vonósokat hallhatunk, hanem valódi zenészek, énekesek szolgáltatják az aláfestést igazi hangszerekkel, énekhangokkal. Igaz, nem kizárólag ettől, de szinte kitapinthatóan sokkal gazdagabb, élettelibb a hangzás is, mint korábban. Nehéz pátosz nélkül írni a dalokról, így csak annyit említenék, hogy spiritualitás és emelkedettség tekintetében nehezen veszi fel a versenyt mostanában bárki az Orphaned Landdel, és az sem csak üres frázis, hogy akár a The Simple Man, akár a Through Fire And Water vagy a Brother sosem múló libabőröket fog növeszteni rád. De ugyanez a csodás keleti dallamokkal felvértezett Let the Truce Be Knownra vagy az arabos Ya Benayére is áll, amelyben Sharar és Elram Amram vendégénekel.

A lemezkészítés előtt, még a dalszerzési fázisban olyan posztokat lehetett Kobitól látni, amelyben arról kérdezte a facebookos közönséget, hogy legyen-e hörgés az új lemezen vagy sem. Végül csak a hatodik dalban (Fail) hallható egy kevés, és szinte idegenül is hat ebben a környezetben, de legalább kapaszkodót ad a korábbi zenei világuk felé. Nem is nagy baj, hogy most nem jutott több a durvább vokálból, igazság szerint nem is hiányzik innen. Talán még a könnyedebb hangvételű, instrumentális Freedom az, amely egy korábbi lemezre is simán felfért volna.

Bizony elég nehéz szavakat találni a záró Childrenre, nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára ennyire magával ragadó, felemelő és pillanatok alatt magához láncoló dalt, kimondottan drámai érzelmekkel töltötték meg az szerzeményt, amely egyébként tartalmilag is a lemez egyik legerősebb darabja. Mesteri építményt emeltek, amelynek ellen lehet ugyan állni, de teljességgel felesleges. A bónuszként megjelent arab kórussal kiegészített verzió természetesen még erre is rátesz néhány lapáttal, minden rezdülését a zsigereidben érzed majd, és ha azt veszed észre magadon, hogy loopban hallgatod csak ezt a dalt, pontosan tudni fogod, miről beszélek. És ha már bónusz, kivételesen tényleg érdemes megvásárolni a deluxe kiadást, nemcsak a könyvszerű megjelenés miatt, hanem a három bónusz dal tényleg különleges a maga formájában, és még a DVD-t is ajánlott megnézni – pedig a legtöbb hasonló kiadványnál már csak felrakom a polcra az ilyesmit, és sosem jutok el addig, hogy végig is pörgessem.

Az All Is One egy kikezdhetetlen tömb, és hiába adott ez az év egy kifogástalan visszatérő Black Sabbath lemezt, számomra az Orphaned Landet illeti idén a dobogó legfelső foka. Az pedig, hogy a csapat palesztin előzenekart hoz magával az európai turnéra – hozzánk október 4-én érkeznek –, gesztusnak több mint példaértékű.