A két évvel ezelőtti, kiválóra sikeredett Ironbound lemez, valamint a zseniális tavalyi buli után leszögezhető, hogy a thrash műfaj szerelmesei lélegzetvisszafojtva vágták a centit az új Overkill anyag megjelenéséig. Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen amit Blitzék az utóbbi években letettek az asztalra, az csakis az etalon szóval jellemezhető. Ráadásul a pavlovi reflexek beindítását megcélzó, előzetesen napvilágra hozott Electric Rattlesnake nagyjából ugyanott folytatta, ahol annak idején a The SRC-vel az Ironbound abbamaradt, tehát már jó előre tudhattuk: minőségbeli hanyatlás, netán csalódás a tizenhatodik 'kill koronggal kapcsolatban nem jöhet majd szóba. Mikor kijött a felvezető, el sem tudtam képzelni, hogy nem ez lesz az abszolút favoritom az új anyagról, egész egyszerűen annyira magával ragadott ez a sodró lendületű, régivágású, maximálisan agresszív Overkill dal. Később aztán mégsem így lett, de ne szaladjunk ennyire előre.

Az Ironbound koronggal kapcsolatban két éve azt írtam, az Overkill azzal a lemezzel ért fel a saját gyökereit megidéző folyamat csúcsára, és ezt a mai napig tartom is. Valószínűleg Blitzék is valahogy így érezhettek, a The Electric Age ugyanis kicsit más, mint elődje. Nem kell persze nagy dolgokra gondolni, egészen egyszerűen arról van szó csupán, hogy a szikár thrash riffek mellé a dalokba más hangulatok is befértek néhol. Sok a kifejezetten rockos megoldás, valahogy úgy, mint az annak idején sokat kárhoztatott I Hear Black lemez idejében, épp csak kevésbé nyilvánvalóan, rejtetten, és úgy, hogy az I Hear Blackkel ellentétben a The Electric Age-en továbbra is a thrash metalé a főszerep. Ha meghallgattad/meghallgatod az Electric Rattlesnake-et, rögtön érteni fogod, miről is beszélek. A maximális agresszióval induló nóta ugyanis három percnél akkora ősrock témába vált át, amire nyugodt szívvel rá lehetne énekelni a Sabbath Supernautját is. Ilyen – kissé talán túl direkt – utalások máshol is felbukkannak a lemezen – van, ahol konkrétan a The Sweet klasszikus Ballroom Blitz ugrik be –, de talán a Come And Get It és 21st Century Man dalcímek sem véletlenül születtek. Bár az is leszögezhető, hogy sem az ELO-hoz, sem a King Crimsonhoz, sem pedig a Whitesnake-hez nincs egy cseppnyi közük sem az adott nótáknak.

Függetlenül az ősrockos hangulatoktól és utalásoktól, a The Electric Age még egy pusztító thrash lemez, épp csak a más jellegű megoldásoknak köszönhetően sikeresen kerüli el azt a csapdát, hogy az Ironbound kistestvérének kelljen tekinteni. No nem mintha nem állna meg elődje előtt, épp csak így fel sem merülhet az önismétlés vádja. Mert persze Blitz mindettől függetlenül ugyanolyan arcbamászó, mint mindig, ha következő életében valamilyen állatként reinkarnálódna, csakis egy különösen kellemetlen moszkitóként tudnám elképzelni. D.D. Verni bőgője röfög, ahogy szokott, a Dave Linsk / Derek Tailer gitárduó riffjei és szólói pazarok, Ron Lipnicki dobolásáról pedig csakis maximális elismeréssel lehet nyilatkozni. A dalok meg ugyanúgy ülnek, mint az Ironboundon, legyen szó akár a Wish You Were Dead baljóslatú, pusztító riff-támadásáról (ha a múltkor a The Goal Is Your Soulról azt írtam, hogy lehetett volna a címe akár Overkill Part VI. is, erre a nótára mindez hatványozottan igaz), a nagyon király, középtempós Black Daze-ről, a punkos Save Yourselfről vagy a talán legkevésbé thrash Old Wounds, New Scarsról. Kivétel nélkül az összes dalt kiemelhetném a tizedik Good Nightig, ami annak ellenére tökéletes lezárása a lemeznek, hogy finom basszusbevezetője miatt mindig úgy érzem, eredetileg bónusznak szánták.

Egységesen magas tehát a színvonal, azonban mégis a nyitó Come And Get It az a dal, mely leginkább lenyűgözött. Hat perc feletti hossza ellenére az ember úgy érzi, pusztán pillanatok alatt végigpörög, és bár óóó-zós témája kicsit fura elsőre, végül kifejezetten megszerettem, a refrén meg egész egyszerűen állat. Kiemelkedő, tízpontos nóta, amely mércéül kell, hogy szolgáljon minden, az Overkillel egy stílusban alkotó banda számára. Csakúgy, ahogy az egész lemez is, így a pontszám természetesen ezúttal is egyértelmű.