Az Overkill nem kimondottan a meglepetések csapata, ugyanakkor néha kicsit mégis képesek rácáfolni a várakozásokra. Mert ugyan egyik lemezük sem pont ugyanolyan, mint az előző – maximum a felületes szemlélőnek, lásd még mondjuk az AC/DC vagy a Motörhead esetét –, a The Grinding Wheel esetében mégis nagyobb a differencia az utolsó néhány műhöz képest. Pedig az elsőként megismert, a novemberi budapesti bulin is elnyomott Our Finest Hour alapján arra lehetett számítani, hogy újabb gyors, thrashes anyag született, bár a refrén abban is melodikusabb volt a banda sokéves átlagánál. Nos, a teljes művet illetően némi sarkítással azt mondhatom: az Our Finest Hour a dallamosság, nem pedig a tempók tekintetében volt irányadó. Most is írtak mindenféle dalt, összességében azonban régóta nem tettek fel egy albumukra ennyi lassabb, hangulatosabb témát.

A némiképp más megközelítést már az óriási Mean, Green, Killing Machine is tökéletesen példázza: a jellegzetesen pulzáló D.D. Verni-basszusfutamokra rákanyarított staccatós-groove-os kezdés eleve a húsz évvel ezelőtti érára utal vissza, az igazi meglepetés azonban a középrész meglassulása, ahol Blitz a lehető legdallamosabb formájában kanyarít óriási, heroikus melódiákat az alapokra, majd egy nyíltan Sabbath-ízű döngöléssel folytatják gyors középtempóban, Bobby pedig továbbra is hatalmasat alakít. Hét és fél perces dal, mégis egy szemvillanás alatt tovaröppen – óriási nyitás, minden ízében klasszikus Overkill, mégis önálló karaktere van, pont ilyet és pont így sosem hallottunk még a csapattól.

Mint említettem, az album összességében elég változatos, ennek megfelelően most is akadnak a dalokban tipikus, koffeintúladagolt Overkill-istrángszaggatások, de az Our Finest Hour mellett csak a Red White And Blue-t sorolnám tokkal-vonóval együtt erre a vonalra. A Goddamn Trouble például szintén gyorsabb darab, mégsem túlfeszített, sokkal inkább azt a lazább, enyhén crossoveres, groove-osan tempós irányt hozza, ami amúgy a kezdetektől fogva jellemző volt rájuk. Ugyanilyen zakatolósabb, adrenalin-pumpáló darab a Shine On is, ahol Blitz ismét egészen nem tipikus énekdallamokkal rukkol elő, a sejtelmesen leállós betét pedig újfent telitalálat. De ugyanígy csavarnak egyet a védjegyszerű gyorsulásokon a The Wheelben is, a fejszaggató, kalapáló riffekre épített, de doomosabb átvezetéseket is hozó The Long Road pedig akár a The Killing Kind lemezen is szerepelhetett volna.

Ugyanígy a súlyosan radírozó indításból kibontott, egyszerre erőteljes és roppant dallamos Let's All Go To Hades is csontra a '90-es évek Overkilljét hozza, a Come Heavy pedig egyenesen a méltatlanul alulértékelt, ám tízpontos I Hear Black albumra mutat vissza vaskohóban fogant, iommista riffelésével, hatalmas groove-jával. Hosszú évek óta vártam már a bandától egy újabb ilyen típusú témát, és most végre megkaptam, köszönöm. Perfekt darab. Ha pedig az ember a végére már nyugtázná, hogy ennyi volt az érdekességekből, Blitzék olyan zárást villantanak a közel nyolcperces, tempóit tekintve is igen változatos, hibátlanul felépített címadóval, amely színvonalában csak a kezdéshez fogható. Emellett még három és fél évtized után is képesek benne valami teljesen újat mutatni, ehhez hasonló filmzenés-szimfonikus hatású elemeket ugyanis korábban soha nem hallhattunk még a bandától. Nem kell nagyon bonyolult dolgokra gondolni, a harangzúgásos-kórusos finálé mégis valami egészen sajátos monumentalitást kölcsönöz a számnak, és állati nagyot dob rajta. Valahogy így kell ezt csinálni!

Blitzék elég jó szériát futnak az utóbbi években, a The Grinding Wheel viszont még ehhez képest is kivételesen izmosra sikeredett. Ha nem is nyomja le a 21. század legjobb Overkill-albumát, az Ironboundot, szorosan ott lohol a nyomában, maga Bobby pedig egész énekesi karrierje egyik legváltozatosabb, legkiemelkedőbb teljesítményeként húzhatja majd be utólag ezt az anyagot. Megfáradásnak, érdektelenségnek nyoma sincs, az Overkill még ma is simán ott van a power/thrash-színtér legnagyobbjai között.