Ami a Linoleum EP-vel elkezdődött, az befejeződni látszik (?) a Road Salt Two lemezzel, amely a tavalyi Road Salt One egyenes ági folytatása. Pontosan ezért nem döbbenhet meg senki azon, hogy az itt hallható zene egyfajta pulzáló ikertestvére az előző lemez dalainak. Mindehhez ugyanazt a puritán, „ott zenél a szobádban a zenekar" megszólalást kapjuk, ahol természetesen minden kristálytisztán, konkrétan fület gyönyörködtetően hallatszik. Nem tudom elégszer ismételni magam, mennyire szimpatikus ez az élő, a zenét kiszolgáló és nem azon uralkodó, lüktető hangzás.

Nem hiszem, hogy bárki fennakadna azon, hogy bizonyos témák és dallamok visszaköszönnek, a Mortar Grindot meg konkrétan barátként üdvözölhetjük. Amilyen könnyen megszerettem a Linoleum EP-t, a Road Salt One annál nehezebben adta meg magát, így az új lemezzel óvatosan is bántam. Az első ismerkedés után hagytam neki időt, gondolkodjunk mindketten, mit is akarunk egymástól, aztán amikor egy óvatlan pillanatban újra egymásba botlottunk, menthetetlenül magába szippantott a Road Salt Two forgataga. A zenei világ talán még játékosabb (még hippisebb), musicalesebb és filmzenésebb, mint korábban, noha ezekre a stílusjegyekre nem most csodálkozhatunk rá először náluk. A lemez legtöbb dalában megbújik egyfajta hívogatón fülledt hangulat, illetve mellette a játékosság is, arra meg nagy tétben fogadnék, hogy a Conditionedről mindenkinek Lenny Kravitz Are You Gonna Go My Way című felejthetetlen slágere fog beugrani.

Az sem hiszem, hogy egetverő újdonság lenne, mennyire vonzódik Daniel Gildenlöw a musicalekhez, és bizony Andrew Lloyd Webber Jesus Christ Superstarja (az Ian Gillan-féle változat) egészen biztosan a kedvencei között lehet, hiszen nem egy dal hangulatában, felépítésében, vokálmegoldásaiban akár annak a lemeznek a bónusza is lehetne. Hogy ne csak musicalekben gondolkodjunk, hanem Ennio Morricone felejthetetlen westernfilmes alkotásait is megemlítsük, ahhoz elég meghallgatni a To The Shoreline-t, amelyről egészen biztosan te is a naplementébe lovagló borostás cowboyokat fogsz vizionálni, természetesen szélesvásznú változatban. Giccsesnek tűnhet, és valóban az is, mégis működik.

Mivel mindegyik számnak más a karaktere, nehéz kimondottan csúcspontokat kiemelni, hiszen mindegyikben találni valamit, ami miatt pont az lehet A Kedvenc, de néhány dal így is elsőre kiugrott valami miatt. Az egyik a 1979, melynek hosszát igazán nem vitték túlzásba (2:53), de ebbe a megindító lírai dalba annyi szépséget sűrítettek zeneileg és szövegileg, amit manapság féltőn érdemes óvni. Rögtön utána a katartikus The Deeper Cut forgatja meg a reszelős kést a lelkedben, jó mélyen és hosszan – ilyen címmel mi mást tenne? Mindezek mellett a már korábban említett játékosság is megbújik a dalokban. Az Eleven második felében a jammelés talán valóban jammelés, és nem előre megkomponált hangok sokasága, a The Physics Of Gridlock meg tömény '70-es évek (érdekes, hogy egyre több zenekar idézi fel mostanában ezt a hangulatot), a végén Daniel átvált francia nyelvre és ezzel a dalt is elviszi valami bizarr sanzon felé. Azt talán említenem sem kell, hogy ismét elképesztően ragadósak az énektémák, elég, ha egy-két alkalommal meghallgatod a dalokat, könnyedén fognak doromboló macskaként hozzád simulni.

Sokkal közelebb érzem magamhoz ezt a mai Pain of Salvationt, mint a BE sokkal művészibb, ám ezáltal jóval lilább világát. Bizonyára van, akinek meg ez „sok", és ez valóban nem az a rockzene, illetve metal, ami a kezdetekkor volt, de erre meg azt mondom: hála az égnek, nem félnek a fejlődéstől, még ha az cikkcakkos ösvényt jár is be. Nem állítom, hogy egykönnyen utat találhat hozzád ez a zene, ha még csak most ismerkedsz velük, ám amennyiben hajlandó vagy rászánni némi időt, garantáltan értékes kincsesbányát tudhatsz majd magadénak.

A Pain of Salvation október 18-án az A38 Hajón koncertezik a Livesound szervezésében.