Nyomtatás
Kategória: CD kritika
Találatok: 9544

paradiselost_cA Paradise Lost önmagában is nehéz eset. Voltak ugye valaha az aranyévek, amikor műfajukon belül kiüthetetlenek voltak a középsúly kategóriában. Ha azt mondjuk, Gothic, Icon, Draconian Times, pontosan tudja mindenki, mekkora alapvetés a csapat. Aztán teltek-múltak az esztendők, s egy hanyatló korszak után elkezdődött egy izgalmas útkeresés, amelynek eredménye a Faith Divides Us - Death Unites Us és a Tragic Idol albumokon bontakozott ki teljes pompájában. Személy szerint azt éreztem a helyes iránynak, azt a rendkívüli fantáziával, elképesztő dallamokkal megtűzdelt hömpölygést. Nick Holmesék azonban nem így gondolták, s a 2015-ös The Plague Within albummal elég egyértelműen jelezték, hová is szeretnének visszakanyarodni.

A Medusa a kanyarból egyenesbe váltott, megfelelve az előzetes promós megjelenéseknek, amely egyfajta vissza a gyökerekhez teóriát hirdetett. Tudja a fene. Értem a szándékot, nem értem a miértet. Az a zenekar, amelyik összehozta a Faith Divides Us - Death Unites Us anyagát (és ne feledjük azt a gyönyörű, nyomasztó videót sem), annak minden apró trükkjével és a fekete ezer árnyalatával, hirtelen kukázza az útvonalat, és visszatér egy valaha érthető, mára azonban szép emlékké váló, képzeletbeli origóhoz.

megjelenés:
2017
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 109 Szavazat )

De miért? Megfelelési kényszerről szó sincs. Az egyik legfájóbb zenei interjúban, amit valaha olvastam, Holmes azt fejtegette, hogy ők teljesen elfogadták magukat középkategóriás zenekarnak. Pedig ha valami nem középkategóriás, hát az a Paradise Lost. Tény, hogy a koncerteken nyújtott teljesítmény sokat lehúz a legendából, de azok, akik a kilencvenesekben olyan alapalbumokat tettek le az asztalra, mint ők, majd az új évszázadban képesek volt összehozni a Faith Divides Ust, eléggé az élmezőnybe tartoznak. Nem a közönség igényeit lesik, inkább valami belső kényszerről lehet szó, aminek okait nem egészen tudjuk. A visszakanyarodással persze semmit nem veszítenek, hiszen minden korszakuknak megvolt megvan a maga közönsége: akik a 2009-es és 2012-es albumoknál hátat fordítottak egy időre, azok most örülhetnek, akik a The Plague Withinnél kezdték a szemöldöküket húzogatni, sóhajtva legyinthetnek.

A Medusa a nyolc és fél perces nyitószámával, a Fearless Sky-jal elég merészet húzott, és ha valami összezavarhatta a drága hallgató lelkivilágát, az éppen ez a nóta. Alapból a hőskort idézi, ám a közepén befigyelő tiszta vokál és a király gitárdallam éppen az utóbbi évek legjobb két albumának ízét hozza vissza. Bizonytalansággal vegyes izgalmat érezhetünk hallgatása közben: hibrid album, szerencsés ötvözet? Sajnos nem. A végtelennek tűnő hömpölygés után gyakorlatilag egy összeolvadó masszát kapunk. A széttorzított hangzás és Holmes hörgése minőségi, ám egyben némi csalódást okozó produktummá áll össze. Az előzetesen emlegetett Shades Of God, mint összehasonlítási pont nekem nem jött le, persze huszonöt év elteltével nem is vártam csodát. Az egyforma doom-patakok párhuzamosan csörgedeznek egymás mellett, hogy a végén ugyanabba a tóba fussanak bele. Nincs akadály az útjukban, a monoton, lehangoló csobogás kiszámíthatóan dübörög a fülünkbe, s csak akkor emeljük fel depresszióban őszülő fejünket, amikor néha egy-egy nótában Holmesék megtalálják eltemetett fantáziájukat, és becsempészik az adott dalba azt a játékosságot, ötletességet és tudást, amit egyébként tanári szinten birtokolnak. (Lásd a Blood And Chaost, ami építkezésével, lüktetésével és ismerős dallamvilágával kivillan az egyenszürkéből.)

A Medusával nem az a gond, hogy nem hallatszik mögötte a tudás. Szőröspöcsű öreg rókákról beszélünk, akik patikamérlegen is ki tudják adagolni, hogy stílusukon belül miből mennyi kell egy eladható albumhoz. Jelen esetben azonban a gondos porciózás egy unalmasan hosszú és hosszan unalmas album formájában öltött testet, amelynek hallgatása közben egy idő után elveszítjük a fonalat, és ásítozni kezdünk a szó szerint és átvitt értelemben is lehangolt dalok egyformaságán. Nincsenek etapok, nincsenek megállók az anyagban, nincsenek igazán kedvelhető, s kapaszkodót kínáló riffek vagy dallamok. Csak valamilyen szeánszjelleg, amivel az aranykor egy szeletét szerették volna visszaidézni, de mindössze néhány (igaz, profin összehozott) emlékfoszlányt kapunk.

A Medusa hallgatható, és a többségnek nyilván kedvelhető album is. Azoknak azonban, akik az évtized fordulójának ötletességét keresik, csalódni fognak. A Medusa sajnos nem a gyökerekhez visszatérést hozta el, inkább a vágyat a visszatéréshez. Korrekt, ám halvány lenyomata a múltnak, kicsit olyan, mint egy szándékosan megfakított és megöregített fotó. Tudjuk, mit akar ábrázolni, de el kell gondolkodnunk rajta, mi is az értelme a dolognak.

A Paradise Lost október 15-én Budapesten koncertezik a Pallbearer és a Sinistro társaságában. Részletek itt.