Bizonyos zenekarok szinte lineárisan haladnak előre az évtizedek során, másoknál sokkal komolyabbak a kilengések. A Paradise Lost kétségtelenül utóbbi klub tagságát gyarapítja, de mára valahogy náluk is letisztult, kiegyensúlyozottá vált minden. Nekem legalábbis egy elégedett, magával kiegyezett zenekar képe jön le az interjúkból és az utóbbi több mint egy évtized lemezeiből is. Nem mondom, hogy mindegyik album nagy kedvencem lett ebből az érából, mert némelyik jobban megtalált, némelyik kevésbé, de objektíven nézve egyikre sem nagyon lehet panaszkodni. A csapat mai irányvonalában sok minden elfér békében egymás mellett, és az Obsidian is megbízhatóan folytatja a sort.

Soklemezes, bejáratott nevekről sosem könnyű írni, sőt, sosem könnyű elhelyezni az aktuális új anyagot a terjedelmes diszkográfiában. Az efféle csapatoknál jellemzően a közönség is adott korszakokhoz kötődik, életkortól, becsatlakozási szakasztól is nagyban függ, kinek mi a kedvence, ki mihez viszonyít. Éppen ezért cseppet sem lepett meg, hogy eléggé megosztotta a tábort, amikor a 2015-ös The Plague Withinen a megelőző években már amúgy is rendesen visszasúlyosodott banda még a hörgésig is visszanyúlt. Ne feledjük, a tábor túlnyomó többsége itt bizony bőven azután érkezett, hogy Greg MacKintosh és társai levetkőzték a korai doom/death-stílusjegyeket... Ugyanakkor a zene alapkaraktere ettől még nem módosult lényegesen. Ha úgy tetszik, visszahoztak néhány régi alapelemet színesítésként, és ennek köszönhetően csak még változatosabb lett náluk az összkép. A legutóbbi Medusa brutálnyersre vett hangzása és magukhoz képest is extrán beborult megközelítése még megosztóbbnak bizonyult. Az Obsidian ehhez képest ismét letisztultabb, sokszínűbb album, de közben száz százalékos modernkori Paradise Lost.

Nick Holmesék mára tényleg teljesen belakták azt a területet, amelyen alkotnak. Pontosan tudják, mi működik ebben a sajátos, azonnal felismerhető mixben, és mi nem: mint fentebb is utaltam rá, az arányok mindig mások egy kicsit, de a lényeg, a dolog alapkaraktere már sosem változik úgy és olyan mértékben, mint például a '90-es évek végén. Ennek megfelelően mindjárt a nyitó Darker Thoughts felvillantja mindazt, amire a folytatásban számíthatunk: a finom bevezető után egy rendkívül okosan megformált Paradise Lost-himnuszt villantanak, amely egyszerre operál hörgős és fogósan dallamos énektémákkal, illetve egy óriási MacKintosh-szólóval. A szimfo-díszítések kicsit plasztik módon szólnak ugyan, de szódával még ez is elmegy, mindenképpen az album egyik legjobb daláról beszélünk.

Az album előnye közvetlen elődjével szemben a feltűnő változatosság, kicsit tényleg mindegyik dal másmilyen. A Ghosts például old school módon hozza a dark/goth rock elemeket, a nyílt Sisters Of Mercy-ízeket, de a csapat sajátos világába ágyazott módon. Az újabb óriási szólóval megkoronázott The Devil Embraced ezzel szemben morózusabb, agresszívebb, mégis nagyívű tud maradni, a Ravenghast viszont a zenekar legborongósabb, legnyomorúságosabb oldalát mutatja. A fogós Forsaken védjegyszerű döngölést villant Aaron Aedytől, miközben az Ending Days a szinte hegedűként zokogó gitárral teremt érdekes hangulatot, a Hope Dies Youngban viszont már lebegős, new wave-es futamokkal dolgoznak. Minden eddiginél magabiztosabban alkalmazzák egymással párhuzamosan az eltérő énekmegoldásokat is, erre egyértelműen a Hear The Night szolgáltatja a legjobb példát már-már meglepően dallamos, mégis alárhörögtetett refrénjével – és tökéletesen működik az elegy. A Defiler pedig lezárásként újabb kiemelkedő darab éjfekete bontásokra érkező Holmes-acsarkodással, kifejtős szólóval. Nick bömbölése nyilván nem szól már olyan erővel, mint a '90-es évek elején, de én – sokakkal ellentétben – egyáltalán nem érzem problémásnak sem, sőt, így is tök jellegzetes.

Összességében tehát meggyőzőre sikerült az Obsidian, az előző albumnál egyértelműen jobban tetszik, az azt megelőzőhöz képest viszont több most a töltelék (halld például a Serenityt). A másik észrevételem a fiatal Waltteri Väyrynennek szól, aki roppant képzett meg erőteljes dobos, csak éppen tisztában is van ezzel, és néhol egyértelműen többet üt meg figurázik a kelleténél. Erre két fentebb is említett, amúgy tetszetős tétel, a The Devil Embraced és a Forsaken a legfülbeötlőbb példa. A Paradise Lost zenéje sosem kívánta meg az ilyesmit, és épp azért feltűnő most az időnkénti túlhajtottság, mert a közhelyesen úthengerszerű, übertechnikás Adrian Erlandsson például sokkal inkább belesimult az összképbe a 2015-ös anyagon. Nem nevezném hibának a dolgot, de legközelebb vissza kellene nyesni Waltteri barátunk túlkapásaiból. De ahogy írtam, komoly gond igazából nincs a lemezzel, jól elvagyok vele.