Ha a legutóbbi Ire lemezen kiakadtál, a Reverence-et már meg se hallgasd – nagyjából ez lenne a legfőbb használati utasítás a Parkway Drive új albumához. Már az első felvezető dal, a Wishing Wells is előrevetítette, mi fog most történni, és pontosan be is jöttek a tippek: Winston McCallék vettek egy nagy levegőt, és futólépésbe kapcsoltak azon az ösvényen, amelyre némi előzetes szárnypróbálgatást követően a 2015-ös albummal léptek rá végérvényesen. Így aztán ezúttal még dallamosabb, még slágeresebb, még több irányba tapogatózó a végeredmény, olyannyira, hogy már nem is igazán dobálóznék a metalcore jelzővel az ausztrálok kapcsán. Ez pedig egyértelműen jó dolog: felejtsük el a hülye skatulyákat, hiszen nincs is annál szebb, mint amikor egy zenekar valami olyasmiben utazik, amiben mások nem nagyon. Márpedig ebben a formában jelenleg tényleg senki sem csinálja éppen azt, amit a Parkway Drive.

Nekem nagyon is bejött az Ire, a mai napig elő-előkerül: épp az tetszett benne, hogy a Wild Eyes dal fogadtatása és generációs himnusszá válása után a csapat bátran hátat fordított azoknak a nagyon paneles megoldásoknak, amelyek korábban azért igencsak jellemezték a lemezeiket. A dallamosodás persze óhatatlanul is elidegeníti a rajongói keménymag B-középjének egy részét, viszont bőven érkeznek helyettük mások, akiknek korábban eszükbe sem jutott, hogy tetszhetne nekik egy Parkway Drive-lemez. Itt pedig, ahogy írtam, e törekvések kiteljesedésének lehetünk tanúi. Ki mondta volna meg akár csak öt-hat évvel ezelőtt is, hogy a zenekar olyan dalt tesz majd le az asztalra, mint például a Prey? Még az utolsó album nagy híveként is felhúztam elsőre a szemöldökömet a kissé eurometalos indításon, ami – mint arra számos komment is rávilágított erre-arra – valóban lehetne akár Alestorm is. De aztán az ember nem tud mit csinálni, megadja magát: az atmoszférikusabb, leállósabb verze is üt, és az a zenekar, amelyik ekkora arénarefrént képes beletolni egy efféle dalba, tényleg csak dicséretet érdemel. Sokan most még köpködnek, de biztos vagyok benne, hogy ezt a bombakórust pár év múlva szó szerint tízezrek üvöltik majd a bandával a fesztiválokon.

Amennyiben egyetlen szóval kellene jellemeznem a Reverence-et, azt mondanám, dalközpontú. A Parkway Drive ezúttal tényleg minden korábbinál jobban ráment a direkt fogósságra, a nótaszerkezetekre, a könnyen fogható, agyba ivódó gitárdallamokra, refrénekre, és siker is koronázta a törekvéseiket: egy-két hallgatásra szükség van, mire minden részlet a helyére kerül, de utána egyszerűen nem tudsz szabadulni az anyagtól, állatira hallgattatja magát. Már persze amennyiben nem ugyanazokat a kliséket akarod hallani tőlük, amiket az elmúlt bő másfél évtizedben zenekarok százai nyomattak, hanem nyitott vagy valami másra is. A jelenlegi Parkway Drive tényleg végérvényesen rátalált a saját útjára: minden, amit csinálnak, simán és organikusan következik a korai dolgaikból, ugyanakkor mégis eltér azoktól, és nem is hasonlít a pályatársakra.

Fontos ugyanakkor, hogy a zene még a slágeresedés ellenére sem nevezhető biztonsági játéknak, ugyanis számos egyáltalán nem nyilvánvaló elem köszön rá az emberre menet közben. A riffelésében szinte heavy metalos, baromi erős refrénű The Voidot felvezető, szövegmondós-kimért, filmzenés hatásokkal játszó Cemetery Bloom például abszolút nem tipikus darab. De ugyanígy az I Hope You Rotban is úgy kevernek megint tradicionálisabb elemeket, a bridge-ben nagyon szolidan blackes károgást, sőt, templomi kórusműveket (!) idéző vokálokat a Parkway-féle popmetalcore-ba, hogy ösztönösen felkapod rá a fejedet. És ami a legjobb, nem értelmetlen katyvasz a végeredmény, hanem egy elejétől végéig működőképes dal. A Chronos hat perc feletti monumentalitása, tökéletesen megfogalmazott fináléja is új színeket hoz a banda repertoárjába, ha pedig az Ire hangulataira vágynál, a Wishing Wells mellett garantáltan a súlyos Absolute Power lesz a kedvenced (akárcsak nekem).

Tökéletesnek egyébként így sem nevezném a lemezt, két dal esetében is akadnak kisebb fenntartásaim. Az egyik a Shadow Boxing, amely hangszerelését, szerkezetét tekintve is érdekes darab, de kicsit talán túl sokat akartak markolni vele, és emiatt széttöredezetté válik, hiányzik belőle a többi nóta egységessége. A másik pedig a záró The Colour Of Leaving, ahol ígéretesen indulnak a dallamos, végtelen tereket a hallgató elé idéző megoldásokkal, vonós hatású díszítésekkel, de aztán valahogy nem fejlődik ki belőle semmi, nincs tetőpontja. Érzésem szerint még Winston dallamos hangja is kevés egy ilyen típusú nótához, noha egyre bátrabban és egyre jobban használja azt, ami van neki. A hangzás is passzol a zenéhez, áramvonalas, tiszta és erőteljes, bár egy ütősebb, csattanósabb dobsoundot azért most is simán el tudnék viselni.

Fél pontot levonok az említett két dalért, de ennek igazából nincs nagy jelentősége, a Reverence kiváló album, és ismét csak azt tudom mondani, amit legutóbb: olyanoknak is érdemes próbálkozni vele, akiket amúgy alapból elriasztanának a metalcore-os gyökerek. Hidd el, ez valami más.