Minden élvezetek legbűnösebbike, a szintipop Slayere a tizenötödik stúdiólemezénél tart. Neil Tennantet és Chris Lowe-t 1981-ben többek között az akkoriban még szintén csupán a szárnyait bontogató Depeche Mode iránti közös rajongásuk hozta össze, majd aztán idén éppen Dave Gahanék aktuális producerét hálózták be, hogy vele együtt visszatérhessenek a '80-as évekbe. És bár Tennant idén nyáron betölti a hetvenet (!), mégsem gondolom, hogy bármilyen értelemben az útjuk végéhez értek volna. A Nonethelesst áthatja ugyan a tömény nosztalgia, de még véletlenül sem lepi be a por. A megjelenés időzítése megfelel a Super óta beállt négyéves periódusnak, vagyis az utóbbi évtizedben mindössze három sorlemeznek örvendhettünk, ráadásul a legutóbbi Hotspot inkább csak egy felet adott ki nálam. Mégis, mintha folyamatosan jelen lenne a Pet Shop Boys, legalábbis az én környékemen.

Lezárult tehát a PSB-nél a Stuart Price producer nevével fémjelzett korszak, stílszerűen a Wedding In Berlinnel engedték el egymás kezét, majd a duó James Ford londoni stúdiójába tette át székhelyét. Ford nevét sokat emlegettük mostanában a sokak által a Depeche feltámadásának tekintett Memento Mori kapcsán, utóbbi esetében jótékony homályban hagyva azt a tényt, hogy Ford már a Spiritnél is képben volt, ott mégsem sikerült ennyire elkapni a fonalat. Ebből is az látszik, hogy egy „jó" producer önmagában édeskevés, ha azonban egy ihletett zenekarral találkozik, akármi megtörténhet. A Nonetheless számomra kifejezetten nehezen adta meg magát, de aztán olyan mértékben a mindennapjaim részévé vált, amennyire talán csak az Actually volt képes. Hidd el, nem dobálóznék a PSB 1987-es alapművének felemlegetésével, ha nem lenne rá jó okom. Tíz jó okom. Az sem teljesen véletlen, hogy a zenekar tizenkét év után visszatért első kiadójához, a Parlophone-hoz, akiktől az Elysiummal köszöntek el.

Egy kanálnyi '80-as évek, plusz az Elysium/Electric korszak zenei megoldásai: ebből már nagyjából kikeverhető az, amit a Nonethelessen hallunk, és van-e olyan PSB-rajongó, akinek ez nem indítja be a fantáziáját? Óvatosan azért, ahogy említettem, első nekifutásra kimondott csalódást okozhat az új album, ugyanis egészen minimális számú elsőre ható megoldással operál. A dalszövegek rég voltak ennyire személyesek, és amikor Tennant most a New London Boyról énekel („Who am I? / And what will I turn out to be?"), akkor nem a New York City Boy brit megfelelője után kutat, hanem a West End Girls párját keresi. És míg az Actuallyn legfeljebb homályos utalások formájában lettek kimondva bizonyos dolgok, Tennant most nagyon is konkrét. A Nonethelesst felvezető, már január végén megvillantott Loneliness klipje sem bíz túl sokat a képzeletre, pedig a dal üzenete egyetemesnek mondható („Where you gonna run to now from loneliness? / Who you gonna turn to out of loneliness?").

Ringo Starr, Rosetti, Nurejev, Bowie... csak úgy repkednek a popkulturális utalások a zene szövetéből a puszta neveken túl is, és úgy általában kijelenthető, hogy a Nonetheless olyan plusz dimenzióval bír a CD-re/vinylre/magnószalagra préselt hanganyagon túl, ami az Actually-érának volt igazán sajátja. A dallamok legalább olyan fogósak, mint a Superen, az utóbbi harsánysága nélkül, és ez nekem nagyon is megfelel most. A Nonetheless ráadásul igazi szimfopop-lemez lett, a szintik mellett végig szólnak a vonósok/fúvósok, de nem kell megijedni, okosan tervezték meg a hangképet, elkerülik az albumot a túlzások. Az a tény pedig, hogy bár a PSB világa elbírta volna a tisztán szintetikus megoldást is, mégis felsorakoztattak harminckét (!!) zenészt és három extra énekest a felvételekhez, fényesen igazolja, hogy Tennanték ma is nagyon komolyan veszik a produkciójukat. És az a legszebb az egészben, hogy a komoly szándék, a komoly témák és a komolyzenészek jelenléte ellenére mégis valami általános légies könnyedség uralja az előadást.

Mindenkit, aki érzi a késztetést, nagyon határozottak arra biztatok tehát, hogy tegyen próbát a Nonethelessel, és lepődjön meg! Aki pedig sosem szerette a PSB-t, az igyon inkább egy kávét.