CD kritika

Az öt évvel ezelőtti Walk Through Exits Only lemez elég jól körbelőtte, mire lehet számítani Phil Anselmótól a fenti márkanév alatt, a Choosing Mental Illness As A Virtue-n pedig pontosan ott folytatja az énekes és szólócsapata, ahol legutóbb abbahagyták. Ezzel pedig nagyjából minden lényegeset el is mondtam az albumról: amennyiben hallottad az előzőt, máris tudod, neked szól-e vagy sem. Vagyis szó sincs barátságosabb megközelítésről, a Pantera ex-frontembere ismét legsötétebb, legerőszakosabb gondolatait zenésítette meg ezen az anyagon, magasról leszarva minden vélt vagy valós korlátot, különös tekintettel azon szabályokra, amiket a józan ész és a jóízlés diktál.

Akárcsak az előző album, úgy a Choosing Mental Illness As A Virtue mellett sem lehet szó nélkül elmenni, és ennek nem kizárólag az az oka, hogy a lemezt az készítette, aki. Az ember ennyi év után azt hinné, nagyjából mindent tud már a metal legszélsőségesebb oldaláról, Anselmo és illegális cimborái azonban ismét bebizonyítják: hiba ilyen ábrándokba ringatni magunkat. Ebből a szempontból ez az anyag éppúgy próbára teszi a hallgató elméjét, fülét és zsigereit, mint a debüt. Sok zenére rásütjük, hogy extrém és brutális – nos, ez tényleg az, még mai sztenderdek szerint is. És nemcsak azért, mert a gitárok zúznak, Phil pedig veszett módra üvölt-hörög-károg-bömböl, hanem a belőle áradó érzésvilág, illetve ehhez passzoló szövegi tartalma, mondanivalója miatt is. Ezektől a daloktól – daloktól? – garantáltan senkinek sem támad napfényes hangulata, hanem sokkal inkább úgy érzed majd magad, mintha egy gumiszoba közepén feküdnél leszíjazva, miközben Anselmo legalább ötven példányban ugrál-rohangászik-fetreng körülötted, és szünet nélkül acsarkodva, őrjöngve hozzád vág mindent, ami csak a keze ügyébe kerül. A legteljesebb, legsötétebb mentális káosz zenei megtestesülését kapjuk tehát ismét, ezt pedig egyszerűen muszáj értékelni.

Tényleg a szó legszorosabb értelmében véve eredeti és sajátos ez a zene, és dőreség lenne elvitatni, hogy Phil maradéktalanul keresztül is vitte, amit akart. Tenyérizzasztó, nyomasztó, éjfekete borulat lett a végeredmény, ráadásul gyakran fel is kapja a fejét az ember a szokatlanul ide-oda csavarodó gitártémákra, mindenféle skatulyát, hagyományos formulát elutasító számszerkezetekre, teljesen anarchikus váltásokra. Anselmónak nyilvánvalóan szüksége van rá, hogy kiadja magából a démonait, vagyis egyfajta méregtelenítő kúrának használja az Illegals-t – emiatt aztán eszem ágában sincs megkérdőjelezni a lemez létjogosultságát, a maga bizarr irracionalitásában is racionális valóságát. Még csak öncélúnak sem nevezném: pont azért annyira mellbevágó, mert nem az. Minden gonoszul örvénylő riffet, hisztérikusan vérhányó üvöltést elhiszek, mert annyira könyörtelen és lélekcsupaszító az egész cucc, hogy egyszerűen nem lehet művi. Az ellenben más kérdés, mennyire értékelhető hagyományos hallgatnivalóként.

A választ az eddigiekből is sejtheted: számomra kábé semennyire. Phil zenéin nőttem fel, életem egyik legmeghatározóbb énekeséről beszélünk, rendre meg is hallgatok mindent, amivel előáll, de az Illegals SOK. Nem véletlenül tettem fentebb kérdőjelet a dal szó mellé, ezek a megkínzott-megkínzó tirádák ugyanis hagyományos értelemben véve bizonyosan nem dalok. Így aztán eszemben sincs számcímeket, konkrét momentumokat kiemelni az egységes, végig lankadatlan elánnal áradó-fortyogó-tomboló gyűlöletfolyamból. Ráadásul annyira tömény, sűrű és elvetemült az anyag, hogy még több évtizednyi metalrajongás után is komolyan megdolgozza az idegrendszert és a lelket, ha egyben, odafigyelve próbáljuk végighallgatni az egészet, pedig amúgy teljesen épkézláb, 46 perces játékidőről beszélünk. Még csak azt sincs igazán értelme ideírni, hogy a dolog valahol átmenetet képez a death/black-vonal, a hardcore/crossover-cuccok meg a sludge között, mert bizonyos szempontból ez a helyzet, mégsem írja le az ábrát semmiféle skatulya vagy félskatulya. Van a Philip H. Anselmo & The Illegals, meg vannak mások – ennyi.

Ahogy mondtam, utóbbit egyszerűen muszáj értékelnem, mint ahogy a zene intenzitását, a minduntalan felbukkanó perverz ötletek tengerét, az egész album attitűdjét is. Ezek a tényezők bizony mind-mind maximális pontszámot érdemelnek, és nem túlzok, még azzal együtt sem, hogy a dolog élvezeti értéke számomra a nulla felé konvergál. Viszont Anselmo bizonyosan nem azért készítette ezt a lemezt, hogy bárki is élvezetét lelje benne – na, hát erre mondom, hogy a koncepciót és megvalósítását nyugodtan titulálhatjuk akár zseniálisnak is.