A Sündisznófa már két éve tart rabságában, méghozzá az ágain megtermett Deadwing lemezzel csalt kelepcébe. A Rush, Pink Floyd, Tool és sok mindenki más zenéjét beolvasztó érzelem-prog csapat ezúttal kissé szúrósabbra vette a figurát, amely talán annak köszönhető, hogy egy kivétellel az album minden dala az előző lemez turnéján formálódott véglegesre, de az is közrejátszhatott, hogy a banda agya, Steven Wilson énekes-gitáros-mindenes nem egy plafonbámulós fajta, megannyi projectje és elfoglaltsága közé talán csak időkibővítővel tudta beszorítani anyazenekara új lemezét.

A szúrósság persze nem speed-thrash orgiát takar, inkább a témaválasztás rideg, a modern világról, az elidegenedésről szólnak a dalok. A nyitó címadó tétel karcosságát természetesen itt is enyhítik andalítóbb pillanatok, mint a vonósokkal telepakolt My Ashes vagy a Sentimental, de az alap hangvétel mégis ez a furcsa, agyban megbúvó félelem, pszichedelikus paranoia – az Anesthetize például számomra olyasmi, mint a Gathering bonyolultabb pillanatainak férfi megfelelője, nyakon öntve Tool és Opeth szósszal – fura mix, de működik. Ha valaki egyetlen dalt kérne mintául a zenekar egészére, most már ezt mutatnám meg neki: Gavin Harrison agyas, mégis zsigeri dobolása fölött Richard Barbieri kissé ipari hangzásúra kevert, mégis klasszikus progrock alapon nyugvó billentyűjátéka csak fokozza az ének és a finom, ám zaklatott gitárjáték furcsa szépségét.

Két illusztris vendég is tiszteletét teszi az albumon: a Rush gitáros Alex Lifeson az előbb említett Anesthetize-ben szólózik, a King Crimson főnök Robert Fripp pedig tovább színesíti a Way Out Of Here-t. Vele egyébként még egy dalt (Nil Recurring) rögzített a Porcupine Tree legénysége, de még nem tudni, mi lesz a dal sorsa, talán valamilyen bónuszként bukkan fel a későbbiekben.

Hat hosszú, de cseppet sem unalmas dal ötven percben – a Porcupine Tree nem talált fel semmi igazán újat az előző lemez óta, csupán még tökéletesebbre fejlesztette az eddigieket. És ez bizony jó is így.