Amellett, hogy szép lassan eljutunk odáig, hogy minden valamirevaló filmklasszikusnak van már remake-je, előzménye, folytatása vagy újragondolása, gyakorlatilag a metalszíntéren sincs olyan alapcsapat, akikből ne lenne újabb verzió, vagy ha úgy jobban tetszik, kópia. Nyilván nagyjából mindenki tudja, kikre gondolok, ha azt mondom: van már kis-AC/DC, kis-Maiden meg kis-Metallica, hogy a tucatnyi kis-Slayerről már ne is beszéljek, de ez a tendencia természetesen nem csak az igazán népszerű, mainstream zenekarokra igaz. Engem eleve nem zavar az ilyesmi, ha pedig egy fiatal és tehetséges csapat egy évek óta tetszhalott előadó munkásságából merít, akkor végképp nem tudok rájuk haragudni, akkor sem, ha túlzottan nagy kanállal, netán az ízléstelenség határát súrolva teszik is ezt.

Ha belehallgatsz a Portrait zenéjébe, akár csak futólag is, kapásból lejön, hogy esetükben komoly King Diamond-mánia diagnosztizálható. Mivel pedig King mester kerek egy évtizede nem adott ki új nagylemez, tulajdonképpen még kapóra is jött a rajongóknak a svéd ötös megalakulása és 2008-ban megjelent első nagylemezük. A Portraitnél pedig nem is titkolt szándék, hogy a King Diamond által megálmodott univerzumban alkossanak, amit csak még egyértelműbbé tesz az első Diamond-nagylemezre utaló nevük is.

Itt tehát a sötét, okkult hangulat, a jellegzetesen dallamos gitárszólók és riffek, meg persze az énekhang is mind a Mercyful Fate-tel kult figurává avanzsáló Diamond diszkográfiáját idézik. Szerencsére kifejezetten jól. Ez így volt már a 2008-as bemutatkozáson is, és természetesen semmit sem változott az idén negyedikként megjelent Burn The World érkezésével sem. Per Lengstedt ugyan nem képes annyira szélsőséges és ezerszínű vokalizálásra, mint példaképe, de magas hangja teljesen rendben van, ráadásul ő is sokszor játszik vele, illetve bújik különböző karakterek személyiségébe, ahogy az például az új lemez Likfassna dalában is hallható. A zenekar pedig tökéletesen hozza a Mercyful Fate- és a korai King-anyagok okkult hangulatvilágát, nyakatekert riffelését, úgyhogy a foglalkozás a Portrait esetében simán eléri a célját: amíg Kim Bendix Petersen pihen, addig a fanok csillapíthatják éhségüket a Portrait lemezeivel.

Az új pedig kifejezetten erősre is sikeredett: a rövid instrumentális intró után érkező címadó, a Mine To Reap, a rockosabb riffelésű Martyrs, a pörgős To Die For vagy az epikus zárótétel Pure Of Heart mind erős és szórakoztató dalok. Egyéniség persze nem sok van bennük, de aki beszerez egy Portrait-cuccot, az nem is feltétlenül vágyik többre a jól megszokott hangzásvilágnál.