Egy nem túl nehéz kérdés következik. Mi a közös a következő csapatokban: Astral Doors, Orchid, Hellfueled, Destillery, Warhammer, Falkenbach? (És a sort még folytathatnám.) Nos, aki kicsit is képben van a mainstream rock/metal felszíne alatt húzódó undergroundabb világgal, az nyilván tudja, hogy – stílusirányzattól lényegében függetlenül – jónéhány olyan csapat tevékenykedik, akiknek fő célja nemhogy nem az új utak taposása, hanem konkrétan egyes nagy elődök, példaképek hagyományainak hithű ápolása, eme ősök szellemiségének a lehető legalaposabb átélése és életben tartása, valamint az ennek mentén való alkotás.

Nos, a 2008-as debütálás után immáron második lemezével előrukkolt svéd Portrait esetében ugyanerről van szó: itt a Mercyful Fate- és a King Diamond-hagyaték ápolása a kitűzött nemes cél, különös tekintettel a klasszikus korai albumokra. Mivel King mester elhúzódó egészségügyi problémái miatt erősen kérdéses, hogy részéről lesz-e még valaha folytatás, ezért különösen meg kell becsülnünk ezt az – egyébként a fentiektől függetlenül is – erősre sikeredett korongot. Már a névválasztás elég egyértelműen utal a stílusteremtő dán énekes és zenekarai munkásságára, és erre csak ráerősít a misztikus borítókép és az okkult szövegvilág. A muzsikáról már nem is beszélve... Ugyan a nyolc nótás korong kábé fele egy kategóriával magasabb fordulatszámon pörög, mint amit a Király által jegyzett albumokon megszokhattunk, több a gyorsabb, húzósabb darab, de a dallamvilág, a többkörös, komolyan kimunkált szólók, a rafinált riffelés, a sejtelmes-félelmetes atmoszféra, és persze az énekhang kétséget sem hagynak afelől, hová nyúltak inspirációért az arcok. Még a hangzás is nagyjából a Don't Break The Oath és az Abigail között van feleúton, szóval mindezt letagadni igen meredek húzás volna. Ilyesmiről persze szó sincs: a bőrös-jelvényes-szegecses-fordított keresztes arcok büszkén vállalják küldetésüket, és mi tagadás, még a kisebb hiányosságok ellenére is igen jólesik hallgatni ezt az 54 percnyi, töményen old school múltidézést.

A meglehetősen bő lére eresztett, komplex, váltásokkal tűzdelt nóták izgalmasak, fordulatosak, a hangulat pedig megkapó - még akkor is, ha Per Karlsson énekes nem tud olyan döbbenetes dolgokat művelni amúgy klasszul hasító hangjával, mint legfőbb ikonja, és ha belátjuk, hogy Anders Persson dobos azért nem focizik egy ligában Kim Ruzz-zal vagy Mikkey Dee-vel. Ennek ellenére azonban van spiritusz a dalokban, a király muzsika és az anyag egészére jellemző lendület simán elviszik a produkciót. Mint abszolút csúcspontot, kiemelném a korongot záró, majdnem 10 perces Der Todeskinget: ez egy dinamikai váltásokkal teli, jól felépített epikus darab, sajátos atmoszférával, egyes karcosabb riffjeiben leheletnyi black metalos beütésekkel. Kiváló szerzemény! De a Bloodbath, a The Nightcomers vagy az Infinite Descension is erős oszlopai az albumnak, míg a legkevésbé nekem a The Passion tetszik, köszönhetően leginkább monoton dobtémáinak.

King Diamond/Mercyful Fate-rajongók feltétlenül ismerkedjenek meg a lemezzel (amelynek egyébként elődje is jól sikerült munka), de igazából mindenkinek ajánlom, aki vevő a régisulis heavy metal komplexebb, agyasabb, és hangulatában is elborultabb vonulatára. Nem tudom, meddig juthat a banda ezzel a nem éppen könnyen emészthető muzsikával, de talán elég is lenne annyi, ha az undergroundban stabilan meg tudnák vetni a lábukat. Az újsütetű Metal Blade szerződéssel ez talán sikerülni fog nekik – koncertezni, fesztiválozni kellene most orrvérzésig, aztán két év múlva jöhet majd a folytatás (nem lenne baj, ha hátul akkor már új dobos kalapálna...).