Ennek is el kellett jönnie. És miért most? És egyáltalán miért? Le is írom gyorsan, hogy ne kelljen vele foglalkoznom többet. Létezik a számos pszichológiai fogalom között egy olyan, hogy bevésődés. Ez röviden ez azt a folyamatot fedi le, amely a fejlődés egy nagyon korai szakaszában zajlik, amikor az egyén – vagy állat – a kezdeti ingerek alapján megtanulja, hogy mi az a bizonyos dolog, amivel szembesül. Pongyolán fogalmazva: a kiskacsa az elsőként megpillantott alakzatot fogja követni, jó esetben az anyukáját, komikus esetben pedig a gazda lábait vagy az éppen ott lebzselő kutyát. Mindennek ott van vonatkozása ehhez a cikkhez, hogy mikor valaki először szembesül a klasszikus metálzenével, megtudja, milyen a kvintek tologatása, megismeri a legszélesebb körben elterjedt ritmusformákat (tannta-tannta-tannta-tannta-tara-tara...), a kétlábdobot, és onnantól kezdve tájékozódik a zenei környezet színesebb és érdekesebb hajtásai tekintetében. Ismerkedik a műfaj szereplőivel, kínálatával, jó esetben keresi az újabb benyomásokat, a finomabb részleteket, befogadja az újdonságokat, megszereti vagy sem, majd kritikával illeti az önismétlő periódusokat, észreveszi, amikor ugyanazt akarják neki eladni, netán még a csomagolás sem változik, majd egyre kerüli ezeket a piacokat.

Na, miután jó nagy levegőt vettünk, és értelmeztük a leírtakat, ennek megfelelően érdemes viszonyulni a most jellemezendő előadóhoz és albumhoz. Direkt kipróbáltam, hogy elindítottam a csapat legelső, 1998-as lemezét (Primal Fear), aztán ezt, belecsipegettem a másodikba (Jaws Of Death), áttúrtam találomra a 2007-est (New Religion), majd megint a Code Red következett. Hümmögtem egyet magamban, hogy egyáltalán nem véletlen, miért nem keresem a Primal Feart sosem. Aki szereti őket, annak nem meglepetés, hogy a Code Red egyáltalán nem meglepetés. Aki pedig valamiért meg akar ismerkedni ezekkel az amúgy tutira kedves fickókkal, de nem akar magának zenei meglepetéseket, bátran ajánlom ezt a friss lemezt.

A recept teljesen egyszerű: legyen a dalok többségében kétlábdob, abból nem lehet baj, a metál alapjait máris lefektettük. Jöhetnek rá a betonbiztos kvintelések, nagy hangközökkel nem kell tervezni, összetettebb ritmusozás is kizárva, így aztán a nagyja meg is van. Jöjjön akkor az ének! Ralf Scheepers hangjának talán elsődleges jellemzője, hogy megbízható. Száz százalékban hozza azt, amit kell a metálzenében, széles skálán erőteljes, megfelelően artikulál, rekedtes, amikor be kell keményíteni, de képes a tiszta hangszín előadására is, és persze ragaszkodik a Judas Priest, illetve Rob Halford által kialakított iskola hagyományaihoz. Nem véletlenül került elő a neve a briteknél, mikor Halford épp beleunt a birminghami gárdába.

Nah, de milyen is az új album? Vagy tízszer átírtam, miként kellene megfogalmazni a fentiekből fakadó zenei minták jellemzését, és most se sikerül frappánsabban leírni, mint hogy átlagos heavy metal. De annyira átlagos, hogy simán riogatni lehet vele mindazokat, akiknek a metál azt jelenti, hogy bőrruházat, szegecs, lógó hajak, koponya, és az összes többi klisé, amit csak el lehet képzelni, rajongói oldalról pedig ördögvilla, headbang, sör, szimatszatyor, fekete zenekaros póló, felvarrók. Sehol nem találni finom vagy finomkodni vágyó harmóniákat, minden jön csutkán az erősítőkből, még a legmegfontoltabb tempójú, monumentalista jegyeket hordozó Their God Have Failed is megcombosodott riffekbe torkollik az akusztikus bevezető után, Mat Sinner hangos basszusa dübög benne, mintha csak a fejünkat akarná püfölni. „...and we will fight together, it's all for one, one for all...", vicsorogja Scheepers, és már látom is égnek emelkedni a cserzett bőrpajzsot.

Valószínű, hogy felmerül eddigre az olvasóban, minek is ír ismertetőt az, aki nem szereti az adott zenét. Nos, az egyrészt-másrésztezés kedvéért: számos alkalommal megkapjuk, hogy nálunk csak 8-9-10 pontos lemezekről bírunk motyogni, nagy ritkán bekúszik egy hetes. De itt egy fontosabb szempont: ha valamiről tényleg azt gondoljuk, hogy a világon semmi extrát nem nyújt a szóban forgó anyag, akkor azt is le szeretnénk írni. A Primal Fear idei terméke – ahogy gyaníthatóan a két év múlva érkező is/se – éppen az a kategória, amely semmit nem tesz hozzá a műfajhoz, nem emelkedik ki dallamok terén, hangszeres megoldásai nélkülöznek bármilyen fantáziát, riffjei elcsépeltek, hangzása bár teljesen rendben van, de konfekció, tehát végtelenül unalmas mű. A sok műszál között jó pont a Forever című tétel viszkózt is tartalmazó darabja a vége felé, bár ezt is sikerült szétizmozni, mert kemények a srácok, na, a mélypontok pedig a Steelmelter vagy a Raged By Pain hónaljszagú kliségyűjteményei. Na meg a többi.

Még az is lehet, hogy kisebbségben vagyok a véleményemmel, és azt pedig biztosra veszem, hogy olyanok is vannak, akik szerint a Code Red kiváló alkotás lett, ugyanakkor azt azért sajnálom, hogy a megújulás legkisebb jele, de akár egy minimális fazonigazítás nélkül képes megjelentetni ugyanazt a középszert egy csapat kétévről kétévre. Ezek miatt köszönnek vissza időről időre azok a szólamok, miszerint „a rock halott".

Természetesen nem halott, tudjuk. De ha egyszer a Code Red eltűnik az onlájn katalógusokból, senkinek nem fog hiányozni.