Dehogy akarom én a szent teheneket halomra gyilkolni, tisztán emlékszem, éppen másfél évtizede milyen elementáris hatással volt rám a Spirit The Earth Aflame misztériuma! Ott, a 21. századra fordulva bontakozott ki a beavatottak előtt a Primordial halálkultusza, jellegzetes zenéjük és unikális hangzásuk azon elegye, amely mindmáig párját ritkítja az extrém metal mezőnyben. A tökéletesen semmitmondó pagan metal skatulya ideális megfejtését jelentik ők mind a mai napig, elvitathatatlan érdemeik okán. Mára a frontember Nemtheanga éppúgy branddé vált, mint maga a zenekar, és e sorsukat – be kell látnunk – aligha kerülhették volna el. Egy-egy új album megjelenése okvetlenül eseményszámba megy, megemésztendő tartalmat és előkívánkozó véleményt hoz magával, kikerülhetetlenül. Még akkor is, ha mára a recept betéve ismert.

Két dologban, flow és integritás tekintetében mindig is magasan a mindenkori mezőny fölé nőtt a Primordial. Előbbi kifejezésre talán máig nincs is olyan fordítás, ami a kifejezés eredeti értelmét hűen visszaadhatná: Csíkszentmihályi Mihály pszichológus professzor meghatározásával utalok itt „az elme működésének egy olyan állapotára, melynek során az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál, amitől energiával töltődik fel, abban teljesen részt vesz, teljesen átadja magát a folyamatnak, és ebben örömét leli". Egészen bizonyos vagyok, hogy zeneírás közben az írekkel mindez megtörténik. Legyen pedig a muzsika tragikus éle bármilyen markáns, zenész és zenehallgató egyaránt ezt az érzést keresi, és legjobb esetben éppoly sikerrel rá is talál, mint a Primordial bőséggel kiszolgált tábora. A Where Greater Men Have Fallen egy húszesztendős banda nyolcadik albuma, nem lóg ki a sorból egyik irányban sem.

Pedig biztató jelként tökéletes szerepet játszik a nyitó és címadó tétel, ahogy alattomos szándékú, gigászi építkezésével, direkt erőszakosságával meggyőzni látszik a még kétkedőket, csakúgy, mint a The Seed Of Tyrants, illetve a The Alchemist's Head tempó-kontrasztja, de a rutinos kezek ezeket a témákat is hamisítatlan Primordial-standardekké formálják. A közvetlen előzmények fényében volt egy olyan félelmem, hogy a túlzásba vitt dagályosság idővel az egész koncepciót megfojtja, de szerencsére az új anyag már felfrissült levegő alatt, karcosabb, bárdolatlanabb felfogásban született – ennek okán jobban is tetszik, mint az utóbbi évtizedben bármi Nemtheangáéktól. Alan Averill persze soha, egyetlen általa jegyzett alakulatban sem fogja tudni letagadni, hogy ez a pátosszal telített rekesztés az ő igazi terepe, de ez már szintén a brand része, vagy ha úgy tetszik, a brigád már emlegetett egyéniségéé.

Bár összességében közel sem tökéletes, de mindenképpen üdítő a korong megszólalása is, a hangmérnök Jaime Gomez Arellano (Cathedral, Ulver, Twilight Of The Gods) hozzájárulása példaértékű a basszusgitár szerepének rehabilitálásában. Valóban leginkább a black metalban gyökerezik ez a tépett szárnyú muzsika, megtámogatva a zenekar védjegyzett, millió sávon rögzített gitárfolyamaival, unortodox ritmusképleteivel, az énekes eget átkozó ökölrázásával. A feketefém hagyományok leginkább e rétegek alatt, de legfőképpen a hozzáállásban érhetők tetten, ahogy a bősz kvintett dárdát hajít „a haladás sötét, sátáni malmának" fogaskerekei közé, feltartott középső ujjal. Ahogy azonban telik az idő, legfeljebb a komfortérzetünk lesz egyre erősebb, belekiáltunk mi is a metsző tisztaságú, januári égbe, majd átfordulunk, s alszunk még egy órácskát. Mert bizony, ha a helyzet nem is különösebben aggasztó, saját pátoszába beragadni látszik manapság a Primordial szekere.

A fentiek alapján talán nem szorul külön indoklásra, hogy miért kezelem magasabb helyiértéken a Nemtheanga-projekt Dread Sovereign debütalbumát. Szimplán azért, mert amaz több vizet zavar, emezen pedig, mire lejár a lemez, lélekben már régen túlléptem. Ennél többet beleképzelni szükségtelen. Dehogy akarom én a szent teheneket halomra gyilkolni!