Vannak albumok, amiket jóra lehet hallgatni, és vannak olyanok is, melyeknek árt, ha sokat forognak. Hogy a szépreményű Revolution Saints projekt bemutatkozása szerintem melyik kategóriába sorolandó, az valószínűleg mindenki számára világossá válik, mire eme iromány végére ér. A kiadó hatékony promós rendszerének köszönhetően a lemezt már tavaly decemberben megkaptam, és a bő két hónapos ismerkedési időszak alatt oly' mértékben gyűltek az ambivalens érzések vele kapcsolatban, hogy magam is alig hittem el.

Mert miről is szól itt a fáma? Adott egy trió, melyet az általam leginkább megbecsült zenészek közül alkot három. Doug Aldrich gitáros munkásságát a '90-es évek közepe, tehát a Bad Moon Rising-időszak óta követem, és nem szégyellem, hogy rajongok a fickóért, mióta csak először hallottam a Lion Never Surrender dalát. Jack Blades, a Night Ranger basszusgitáros-énekese talán az egyik legtermékenyebb és legjobb dalszerző a dallamos rockzene világában, aki saját jogon klasszikus dalok garmadát vitte sikerre főzenekara, illetve a Damn Yankees soraiban, de ugyanúgy felejthetetlen témákat faragott többek között a Journey, a Great White, Tak Matsumoto és a Ratt számára is. A Journey dobmágusa, Deen Castronovo az elmúlt három évtizedben millió helyen – Ozzy, Geezer Butler, Bad English, Hardline, Joey Tafolla, MacAlpine – bizonyította, hogy egyike a nagy szakembereknek. Hipertehetségek kötöttek itt szövetséget, ugyebár, ehhez nem férhet kétség. Ugyanakkor adott egy C kategóriás producer/dalkovács, Alessandro Del Vecchio, aki ténykedésével annyit már mindenképp elért, hogy meggyalázta pár éve a Hardline nevet. Nem olyan ez kicsit, mintha a Real Madrid edzésén hirtelen nem Ancelotti vázolná a taktikát, hanem valaki a honi NB-1-ből? Szerintem olyan. Ám míg Ronaldo és Benzema valószínűleg elhajtaná a jobb sorsra (nem) érdemes edzőt, addig itt Aldrich, Blades és Castronovo önként és dalolva vágott bele a kétes kimenetű kalandba, és hajtotta fejét a guillotine pengéje alá.

Sok dolgot nem értek: az első és legfontosabb, hogy ilyen kaliberű szerzők miért asszisztálnak egy teljes mellszélességű kiadói támogatást élvező, ám közepes képességű wannabe muzsikus (Del Vecchio) ámokfutásához mindössze annyival, hogy hangszeresen, vokálisan felöltöztetik amaz tökegyforma csontvázait. A derék olasz ugyanis nem jó dalszerző, cseppet sem az, abban pedig teljes mértékben biztos vagyok booklet nélkül is, hogy a nagy hármas szignifikáns mértékben nem járult hozzá a szerzeményekhez. Aldrich például ilyen blues-mentes riffeket nem ír magától, mert ha írna, már megtette volna korábban. Hallgasd meg bármelyik munkáját az elmúlt huszonöt évből, ordít a különbség. Ami Bladest illeti, valószínűleg a legalsó fiók is pregnánsabb témákkal van tele az íróasztalában azoknál az elképesztően sablonos, uniformizált fércmunkáknál, amikre Del Vecchio képes. Számomra teljességgel felfoghatatlan, hogy annyi komoly munka után ők ketten miért hagyták magukat ilyesmibe belerángatni. Már náluk is ennyire dominálnak a financiális szempontok? Mindössze egyetlen szereplő szemszögéből nézve érthető a részvétel, és ez Castronovo, akinek óriási lehetőség a Revolution Saints, hiszen végre egy teljes albumon megmutathatja, hogy micsoda hangszálak birtokában van. Meg is tesz mindent, valóban elképesztően jól hozza a Steve Perry-inspirálta éneket ezekben a Journey-utánérzésekben, de ettől még nem fogom a Raised On Radio mellé tenni a korongot (sőt, még az Arrival mellé sem), ha értitek, mire gondolok.

Egy négyszámos EP-t azért össze lehetne kalapálni az itt felsorakoztatott tételekből: a két klipnóta (Back On My Trails, Turn Back Time) kimondottan tetszetős, bármennyire is egy tőről fakadnak, és jó a Way To The Sun ballada is, melyet Neal Schon Journey gitáros látott el kézjegyével, meg a tempós Dream On az eszelős „journizmus" ellenére, de nagyjából ennyi – nekem. Az meg tényleg mindennek az alja, hogy idebiggyesztették azt a To Mend A Broken Heart dalt is, melyet pár éve már elsütött a kiadó az egyik arctalan skandináv AOR-lemezen. Ennyire nem voltak ötletek? Talán mégis ki kellett volna húzni azt a fiókot Blades nappalijában... Mindezek tetejébe a hangzás a dalokhoz asszimiláltan jellegtelen, és ezzel esküszöm, még meg is békélnék, Aldrich gitárjának kiherélése azonban túlmegy minden határon. A Doug egyik fő védjegyének számító, vadállati erejű és energikusságú Les Paul-Marshall ritmusgitár-soundot oly mértékben polírozta fel a producer, amivel én már nem tudok mit kezdeni. Semmi éle a hangszernek, sehol semmi karc, semmi dög. Ha nem tudnám, hogy Aldrich áll a riffek mögött, bizony nem mondanám meg. Isten szerencse, hogy a szólók legalább átjönnek...

Tudom, hogy vannak, akiknek bejön az anyag, mert honi AOR-őrült újságírókból és zenészekből álló kis zártkörű klubunkban is rendesen folyt róla a vita, ám abban azért konszenzusra jutottunk, hogy messze áll a világmegváltó jellegtől. Ennek tudatában végképp nem értem az irreális, sűrű füsttel tömjénezett, tízcsilliárd pontos kritikákat. Vajon akkor a Bad Moon Rising Blood albuma mennyit ér? Vagy a Night Ranger 7 Wishes lemeze? Vagy akármelyik Journey, amit csukott szemmel, véletlenszerűen veszek le a polcról? Nem sorolom tovább, a választ úgyis mindenki tudja. Egy kérdést kéne feltennie mindenkinek: vajon hallgatnánk ezt a lemezt, ha három ismeretlen követte volna el valahol Utah-külsőn?

Tíz pont a hangszeresekre, négy a dalokra, tehát egy hetesben ki is egyezhetünk. Sajnálom.