Robert Plant hiába fogja idén belekarcolni a hetedik x-et saját szőrös mellkasába, csak nem akar leállni, és fáradt nyugdíjasként a groupie-kkal és drogokkal teli múlton merengeni. Egyre csak írja lemezeit, a koncertezést sem veti meg, és elnézve manapság az öreget, aligha fog egyhamar lefékezni. És ez a mi szerencsénk, mert amellett, hogy Plant az igen kevés még élő rocklegenda egyike, szinte egyedülálló módon nem a múltjából próbál megélni: ahelyett, hogy Led Zep-slágerekkel haknizna, gyakorlatilag 1982 óta járja a saját útját, ami ugyan az évtizedek során némileg változott, de a zenei ötletmag változatlanul a szabadság, és érdekes módon, bizonyos szempontból a keresés. Mármint azért, mert ugyan mi a csodát kereshet még egy olyan zenei karrierrel rendelkező fickó, mint Plant?

Valószínűleg azt, amit a Zeppelin is erőteljesen kutatni kezdett úgy a Houses Of The Holyval kezdődően: olyan zenét, amelynek nem a határok adnak formát, hanem a kötetlenség. Valószínűleg az anyabanda nem sokáig élte volna túl ezt a kísérletezgetést akkor sem, ha John Bonham nem hal meg idejekorán, Plant azonban ügyesen megtartotta a nyitottságot, és kiegészítette azt saját zenei hatásaival, amit kiüresedett szóval világzenének is nevezhetnénk. Ennél persze összetettebb és érdekesebb is az öreg zenei munkássága, vagyis jóval több mélység és élettapasztalat szorul egy-egy lemezébe annál, hogy világ- vagy etnozenének nevezhetnénk. A Carry Fire, a tizenegyedik korong pedig egy újabb kellemes fejezet ebben a kalandozásban.

Az előző, Lullaby And... The Ceaseless Roar című lemez sötétebb, némileg borúsabb hangulata után a Carry Fire visszatérés Plant felszabadultabb és könnyedebben befogadható oldalához. Ez persze nem azt jelenti, hogy az itt sorakozó tizenegy dal közül bármelyikkel is összefuthatunk majd a rádióban, de például a nyitó The May Queen olyan határtalan szabadságot áraszt, amiről az embernek önkéntelenül is tavaszba forduló hegyoldal képe jut az eszébe. Ez a fajta csendes életöröm jellemzi végig az albumot, ami miatt még annak ellenére is kellemes elhallgatni a Carry Fire-t, hogy voltaképpen egy 69 éves, sokat megélt ex-rockbálvány sokadik lemezével van dolgunk. Ezt azonban óriási pozitívumként mondom, ritka ugyanis, hogy egy Plant-kaliberű zenész képes méltósággal és ilyen páratlan természetességgel megöregedni. Mert a Season's Songot aligha írhatta volna egy huszon- vagy akár harmincvalahány éves, sikerekre és imádatra éhes zenész, de ez így is van jól. Én sem vagyok oda azért, amikor egy vén szivar fogja a gitárját, ami pont olyan öreg, mint ő maga, és fáradtan végigdörmög egy teljes lemezt arról, hogy milyen szar megvénülni és behódolni a Kaszásnak. Plant azonban nem ilyen, lélekben a fickó még nagyon is huszonnyolc, és a zenéjéből is letagadhatna jónéhány évet. Arról, hogy még mindig tud énekelni, és ha akarja, meg is tudja ereszteni jellegzetes hangját, már a 2007-es Led Zeppelin-buliról készült felvételt látva is meggyőződhettünk. Friss lemezén is meg-megcsillan az a bizonyos plantes hang, hallgassuk csak meg a lüktető Carving Up The World Again... A Wall And Not A Fence-t, vagy a rockos Bones Of Saintset, ahol Plant hangja néhol mintha csak a '70-es évekbe tenne egy kis időutazást.

Jobbára azonban inkább a nyugodtabb hangvételű dalok dominálják a lemezt, de ezek sem unalmasak, sőt, ha a kellő hangulatban kapja el az embert a zene, szinte tökéletes is. Plant munkáira annyira nem jellemző a meglepetés, mert hát mégis csak egy fél évszázados muzsikusi karrierrel rendelkező előadóról beszélünk, azért a Bluebirds Over The Mountainben hallható erőteljes elektronikai effekteket hallva még én is felhúztam a szemöldökömet. Mintha Trent Reznor ugrott volna be Plant mellé jammelni egy kicsit. Ha már jammelés: a címadót hallgatva meglódult a képzeletem, és azon kezdtem morfondírozni, milyen is lehetne egy Robert Plant feat. Orphaned Land kollaboráció. Nagyon remélem, hogy erre egyszer azért még sor kerülhet, manapság soha nem lehet tudni... Ami pedig magát a lemezt illeti, a Carry Fire mindenképp a jobban sikerült Plant-anyagok közé tartozik, amit számomra az is bizonyít, hogy jobban feldob és feltölt energiával, mint sok fiatal csapat friss alkotása.