A Rushról kizárólag az őszinte csodálat és tisztelet hangján tudok szólni. Bár – koromnál fogva – aránylag későn, a Test For Echo idején ismerkedtem csak meg a kanadai trióval, azóta legnagyobb kedvenceim közé sorolom őket. Nagyon erősen próbálok gondolkodni, hogy van-e még olyan zenekar, amelyik csaknem negyven évnyi közös zenélés után, változatlan tagsággal úgy tud minden egyes lemezen újat mondani, hogy közben abszolút egyedi és utánozhatatlan marad, amit csinálnak. A Rush ugyanis immár huszadik (ha csak a saját nótákat tartalmazó albumokat számoljuk, tizenkilencedik) alkalommal tesz le olyan szintű mesterművet az asztalra, aminek más zenekar örülne, ha karrierje során egyszer összejönne.

Minden bizonnyal akkor is szívesen elhallgatnám őket még húsz lemezen keresztül, ha folyamatosan újra kiadnák a Moving Picturest, vagy újraírnák a Counterparts témáit, de ettől persze nem kell tartani, hiszen a kanadaiak szótárából hiányzik az önismétlés kifejezés, viszont a kreativitásra, változatosságra, zeneiségre annyi szinonimát tartalmaz, hogy azt felfogni is nehéz. Talán nem is baj, hogy a '90-es évek első fele óta leszoktak az egy-kétévenkénti lemezgyártásról, és beálltak egy kellemes négy-öt éves ritmusra (ezt más zenekarok számára is megfontolandóvá tenném). Ezúttal a felvezetés is meglehetősen hosszú volt: az album első két nótáját már évek óta játszották koncerten, sőt single-ként ki is adták őket még 2010-ben (ide viszont újra felvett változatban kerültek), és a Headlong Fight – amúgy tökéletes, mind a nóta, mind a koncepció hangulatát zseniálisan megragadó – klipjét is már néhány hónappal a lemez megjelenése előtt meg lehetett tekinteni. Ez mind-mind jó előjel volt, s azt kell mondjam, a végeredmény összességében is bőven megérte a várakozást.

Bár különösen a korai időszakban jellemző volt Lee-ékre, hogy a lemezeik egy-egy téma köré csoportosuló tételeket tartalmaztak, a Clockwork Angels meglepő módon mégis a zenekar első nyíltan konceptlemeze, méghozzá a szó legszorosabb értelmében. Itt ugyanis nem pusztán arról van szó, hogy tematikájában összefüggő dalok sorakoznak egymás után, vagy pusztán egy történetet kapunk, hanem a zenekar dobos/szövegíró zsenije egy hétmérföldes lépéssel tovább viszi a koncepciót, és a lemez történetét kifejtő steampunk regény megírásába kezdett a sci-fi körökben ismert, a steampunk egyik úttörőjének számító Kevin J. Andersonnal, akivel inspiráló környezetben, a colorado-i Mount Evans 3500 méteres csúcsai közelében született meg a regény ötlete. A lemez dalai tehát nem bontják ki a sztori minden részletét, inkább a főhős kalandjainak egy-egy képét, hangulatát írják le a Rush páratlan zenei eszközeivel és Neil Peart zseniális, metaforikus szöveginek segítségével. A fiatal főhős a steampunk tematikának megfelelően az alkímia, kalózok, anarchisták, karneválok és elveszett városok között kalandozva követi álmait s küzd a „nagy testvér", a Watchmaker által megtestesített társadalmi elnyomás ellen. Peart értelmezésében ez a steampunk világ a „jövőt ábrázolja a múltból szemlélve", avagy „a jövőt, amilyennek lennie kellett volna". Aki kicsit is ismeri a trió eddigi munkásságát, annak nem lehetnek kétségei afelől, hogy ezt a sejtelmes, varázslatos világot semmi nem tudná jobban bemutatni a zene nyelvén, mint a Rush komplex, páratlan szerzeményei.

Vannak persze finom utalások a zenekar hatalmas életművének korábbi időszakaira, helyenként a Farewell To Kings, vagy a 2112 zenei világára villan be, s több remekül eltalált lírai szerzemény is helyet kapott a Clockwork Angelsen, nagyobbrészt azonban inkább az utóbbi két album súlyosabb, metalosabb vonala a jellemző. Talán egy fokkal nyersebb, borúsabb az összkép, mint az öt évvel ezelőtti Snakes & Arrowson, bár azért nem annyira, mint a sokak által fekete báránynak tartott Vapor Trailsen. Ahogy a '90-es évek óta minden lemezen, itt is egyértelműen gitárközpontúak a dalok (kifejezetten súlyos riffekre is akad példa szép számmal, halld például Carnies, Seven Cities, Bu2B), bár a Rush-hangzáshoz természetesen most is ugyanúgy hozzátartoznak Geddy olykor harsány basszustémái és a rendkívül ízlésesen megkomponált, de az utóbbi húsz évben inkább háttérben maradó billentyűk. Neil Peart továbbra is meghökkentően zseniális teljesítményét pedig már szinte közhely volna külön kiemelni.

Az viszont feltétlenül újdonságnak számít, hogy több dalban is élő vonószenekar közreműködik David Campbell irányításával, s ezek egyértelműen hozzátesznek a dalok amúgy sem alacsony színvonalához. Már előre irigylem azokat, akik élőben is láthatják, ahogy ezeket a dalokat, valamint az újrahangszerelt Rush-klasszikusokat vonósokkal felturbózva élőben is elővezetik az ősz folyamán. A ma is aktív favoritjaim közül azt hiszem, már mindenkit volt szerencsém legalább egyszer élőben is elcsípni valahol, a Rush ez alól sajnos továbbra is kivételt képez. Elég sokat megadnék érte, ha mondjuk ezen a turnén valahol a közelben játszanának, bár az eddigi információk szerint erre nem sok esély van.

Számomra a lemez csúcspontja a Halo Effect / Seven Cities Of Gold / The Wreckers hármas, ez utóbbi refrénje (szövegestül!) szerintem az egyik leggyönyörűbb szerzeményük, s még a hatalmas életművükön belül is kiemelkedik. De ugyanígy említhetném a már korábban megismert lendületes nyitótételt, melynek „Can't stop thinking big" sorát rosszkedv és lelki problémák kezelésére receptre adnám. Az Anarchist Steve Harris szellemét idéző témái, a Bu2B-nak a Depeche Mode „személyes jézusára" hajazó riffje, vagy a lemezt tökéletesen záró, szintén lírai The Garden sorai mind-mind olyan zenei momentumok, melyekre évtizedek múlva is örömmel emlékszünk majd vissza, nem is beszélve a címadó dal akkordbontós verzéiről. A hangzás ezúttal is mesteri, talán még a Snakes & Arrows természetes hangzására is rátesz egy lapáttal. Ez minden bizonnyal elsősorban Nick Raskulinecz munkáját dicséri, akivel a második közös munka – és a beszámolók szerint olykor heves, de konstruktív viták – során véglegesen egy hullámhosszra kerültek.

Néhány hétnyi folyamatos hallgatás után sem tudnám megmondani, hogy jobban tetszik-e a Clockwork Angels, mint a Snakes & Arrows, vagy hogy néhány év múlva ugyanakkora klasszikusnak fogom-e tartani, mint a 2112-t, a Power Windowst vagy a Counterpartsot. De talán felesleges is a hasonlítgatás. Maradjunk annyiban, hogy a Rush huszadjára is mesterművet tett le az asztalra, amit idén is igen nehéz lesz ezen a vonalon lepipálni.