Tudom, korábban is írhattunk volna a nyár derekán megjelent új Sabatonról, ezúttal azonban direkt pihentetni akartam a lemezt, mielőtt véleményezem. Ennek oka, hogy kíváncsi voltam, csupán a nyári hőségben kóvályogva támadtak furcsán pozitív gondolataim a The Great Warról az előzményekhez képest, amelyeket ugye finoman szólva sem illettem éppen szép szavakkal ugyanitt. De nem, némi pihentetés után leporoltam a lemezt, és ugyanazok a benyomásaim, mint júliusban. Így aztán magabiztosan jelentem ki: talán soha nem készített még ilyen meggyőző albumot a csapat.

Ha most valamiféle megalapozott és körmönfont ideológiai okfejtést vársz tőlem a fentiek alátámasztására, csalódást kell okoznom. A Sabaton stílusa mára megcsontosodott, azonnal felismerhető minden fogásuk, ezen a téren nincs változás, mégis másnak, sőt, többnek érzem a The Great Wart mondjuk az utóbbi pár anyagnál, ahol már-már olyan egysejtűre vették a figurát, hogy néha szabályosan kínos volt hallgatni. Ehhez képest most egyértelműen szofisztikáltabb az összkép, és ezzel nemcsak a kevésbé nyilvánvaló hangszerelési megoldásokról beszélek, hanem a dallamok minőségéről, a dalszerzés, a hangszerelés érettebb, kiműveltebb voltáról is. Emellett gitárjáték tekintetében is mindenképpen szintet ugrott a zenekar, márpedig ez azelőtt komoly hiányosság volt náluk. A ritmusozás továbbra sem túl érdekfeszítő, de ezt szerintem rég elfogadta mindenki: a Sabatonnál a riffelés csak egy összetevő a szintiszőnyegek, az elektro-kluttyogások, a kórusok meg a többi mellett, ez van. Viszont az új gitáros, Tommy Johansson telepakolta a lemezt kimondottan pofás és ízes szólókkal, ami bizony önmagában is sokat dob a dalokon. A különbség annyira ordító a korábbiakhoz képest, hogy biztosak lehetünk benne: tudatosan rágyúrtak a dologra.

A némiképp módosított megközelítés tulajdonképpen azonnal tetten érhető. A fanok által olyannyira kedvelt ökölrázós-monumentális feeling most is a helyén van, mégis: az indító The Future Of Warfare verzéin, refrénjén is hallhatóan jóval többet agyaltak a szokásosnál, aztán a második Seven Pillars Of Wisdomban az ember már Joakim Brodénre is rácsodálkozik, aki szintén nem rutinból, egy hangon gajdolva ússza meg a dolgokat. Ha pedig még azt is hozzáteszem, hogy minden túlzás nélkül baromi pofás szólót villantanak a nótában, levonhatjuk a következtetést: a Sabaton nem egy újabb Sabaton-lemezt akart leszállítani a futószalagon, hanem tényleg odafigyeltek rá, hogy ezúttal valami mást, többet adjanak magukból. A 82nd All The Way és a The Attack Of The Dead Men szintén vérbeli slágerek a csapat összekeverhetetlen stílusában, ám a korábban olyannyira jellemző vásáriságból hallhatóan visszavettek bennük. Engem is meglep, de azt kell mondjam, emiatt a nyitó kvartett még nálam is működik, ezek a számok szerintem simán ott vannak a banda eddigi legerősebb szerzeményei között.

Persze azért nem eszik olyan forrón a kását, ezután a lemez sajnos egy nagyon tipikus Sabaton-csasztuskával folytatódik a Devil Dog képében. Az ilyen nótáikat sosem kedveltem, a tábor viszont épp ezekre gerjed, ez van. Még jó, hogy a folytatás nem merül ki ennyiben, és ez a darab ezúttal sokkal inkább a kivétel, mintsem a főszabály. A The Red Baronban például a klasszikus Rainbow-t idéző megoldások keverednek ízig-vérig sabatonos húzásokkal, és még egy rövid, de kellemes Hammond-szólót is eleresztenek benne. Az epikusan nagyívű címadóból meg mondjuk nem hiányzik a kupacsapkodós irány, de Brodén barátunk aztán kábé a lehetséges maximumot hozza ki magából benne, a zászlólengetős kórus pedig igen jelentőségteljesre sikerült, mint ahogy a szólóbetét is megint ül. Az A Ghost In The Trenches és a Fields Of Verdun is körülbelül a plafont képviselik abban, amit ettől a csapattól várni lehet ma tempósabb dalok terén, ráadásul ezek is szofisztikáltabbak azoknál, mint amiket mondjuk az utóbbi lemezeken nyomtak ilyen ívású dalokból. Nem fogom éjjel-nappal hallgatni őket, de ez ugyebár ízlés kérdése, ettől még nincs velük gond. Pláne, hogy a The End Of The War To End All Wars grandiózus fináléjával szintén olyat adnak, amit nem vártam volna tőlük így és ebben a formában.

Noha eltökéltségüket, víziójukat, koncertteljesítményüket mindig elismertem, néha magam is gúnyolódtam korábban ezen a bandán. Ezúttal viszont nincs rá semmi okom, mert nagyon odatették magukat. A végeredmény továbbra is direkt, slágeres és magától értetődő, de ezúttal több rejlik a felszín alatt. Ez nem egy megúszós album: belépőnek épp olyan tökéletes lehet, mint a korábbi dolgaik, csak éppen felnőttebb, érettebb, komolyabban vehető azoknál. Nyilván nem a Sabatontól kell várni a mai idők Rage For Orderét, Transcendence-ét vagy Symbol Of Salvationjét, viszont a fejlődés megkérdőjelezhetetlen, és ha a legutóbbi lemezre ötöt adtam, az azelőttire meg hatot, ez az új tutira megvan legalább hét. Azt pedig díjazom, hogy léptek egyet előre, így kapnak még egy plusz felet.

A Sabaton január 22-én Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik az Apocalyptica és az Amaranthe társaságában. Részletek itt.