A Salvus legutóbbi Lélektartó lemeze kapcsán azt hiányoltam, hogy az egységesen magas minőség ellenére is kevés rajta az azonnal ható, a zenekarral együtt énekelhető dal. Nos, a csapat az Irtással elég rendesen rágyúrt erre az oldalra. Hazai viszonyok között sokat kellett várni az albumra, de ez most az az eset, amikor minden pillanatban hallatszik a végeredményen a kellő kiérleltség: a végeredmény minden kétséget kizáróan az eddigi legjobb megszólalású, leginkább összerántott nagylemezük.

Léteznek hazai csapatok, akik mindenképpen szélesebb ismertséget érdemelnének a maihoz képest. Nyilván tudnám sorolni azt is, mondjuk kikkel szemben, de egyrészt feleslegesen félrevinné a dolgokat, ha belemennék ilyesmibe, másrészt biztos vagyok benne, hogy a Salvus sokat tapasztalt tagjai is pontosan tisztában vannak a magyar piac sajátosságaival. Nehéz megfejteni, mi áll ilyenkor a háttérben – szerintem a csapat zeneileg és szövegileg sem passzol ahhoz az irányhoz, ami a hazai rockrajongói közgondolkodásban hagyományosan és gyorsan képes gyökeret verni. Pár pattogósabbra vett ritmus, netán a Rockmaratonon tíz vébéká után is biztonságosan üvölthető ragrím lehet, hogy segítene ebben, de becsülöm őket, hogy nem foglalkoznak ilyesmikkel, és a saját útjukat járják.

Szintén a Salvus javára írandó, hogy a zenéjük összességében nem hasonlít senkire, sem külföldről, sem itthonról. Igen, itt-ott beugranak az embernek nevek egy-egy riff, téma, átkötés, szóló, hangulat hallatán, de ezek is elég széles skálán mozognak a Dream Theatertől az Evergreyen, a Panterán és a Metallicán át egészen az Alter Bridge-ig, szóval amennyiben még nem hallottad őket, nem fog közelebb vinni a megoldáshoz, ha elkezdek dobálózni velük. A lényeg, hogy a zenekar néhol szinte progmetalos aggyal, hangszerelési igényességgel ír olyan dalokat, amiket viszont nem neveznék progmetalnak, mert ennél mindig direktebbek, egyenesebb vonalúak.

Ahogy fentebb is utaltam rá, dalcentrikusság tekintetében most ráadásul jobb munkát végzett a Salvus, mint valaha. Mindjárt a nyitó Istenféltő a csapat eddigi egyik legerősebb refrénjét hozza az izgalmas ritmusokkal párosított, groove-os riffelésre, és szerencsére nem ez az egyetlen dal a lemezen, amelybe gyorsan agyba ülő, markáns kórust pakoltak. Ezt a sort gyarapítja például az Áruló vagy az Erdő is, ahol viszont a szövegek rögtön remekül példázzák, amire az imént céloztam. Noha puszta mondanivalójukat tekintve az anyag legdirektebb tételeiről beszélünk, Pötörke Zoltán ezekben sem kívánja mindenáron a hallgató szájába rágni, mit kell gondolni, vagy pontosan kire-kikre kell asszociálni. Nekem tökre tetszik ez a megközelítés, de azt is elfogadom, hogy nem mindenki érzi közel magához az ilyesmit. Még talán a legmelodikusabb Barát a legszélesebb rétegek által befogadható szám innen, nem véletlen, hogy A Dalban is pont ezzel indultak.

A kilenc dalból álló, egészséges hosszúságú lemez színvonala egyébként kiegyensúlyozott, stílusilag, hangulatilag pedig az említett Barát finomabb megközelítésétől a Mindenki ártatlan thrashesen zúzda vonaláig terjed a skála. Az alaptónus továbbra sem éppen bulizós, és ha befelé fordulónak nem is nevezném a Salvust, egyfajta kereső-kutató, nyugtalan-elégedetlen íz azért mindig is tetten érhető volt náluk, de sosem öncélúan, hanem felnőtt, gondolkodó módon. A szövegcentrikusság korábban kicsit vissza is ütött náluk, most érezhetően sokat gyúrták a sorokat, hogy ne legyen annyira zsúfolt a végeredmény. Tulajdonképpen két dalban érzem kicsit úgy, hogy még lehetett volna gördülékenyebb a prozódia: az egyik a Szakadék köztünk, ahol túl sűrű a szöveg a verzékben (viszont a refrén itt is üt), a másik pedig a záró Rohanó vizeken, ahol kicsit természetellenes a szavak rápasszintása az alapokra (ezzel együtt zeneileg az egyik legjobb dal az anyagon). Ezek ugyanakkor nem vészes dolgok, én is csak jobbító szándékkal emelem ki őket direkt, főleg, hogy a csapat egyértelműen fejlődött ezen a téren a Lélektartó óta. Meg persze azzal is tisztában vagyok, mennyire nehéz magyarul épkézláb szöveget farigcsálni rock/metal zenére, szóval tényleg értékelem a fáradozásokat. Főleg, hogy Zoli az énekdallamok terén is jobban teljesít, mint bármikor korábban. És ha már egyéni teljesítmények, Erdélyi Péter és Szabó Dániel ízes, kiművelt gitármunkája mellett sem tudok elmenni szó nélkül. Ha pedig mindez nem lenne elég, a lemez hangzása minden túlzás nélkül óriási, az utóbbi időszak egyik legjobban megszólaló hazai albumáról beszélünk. Ezen a téren már az előző lemezzel is elég magasra tették a lécet, de most még meggyőzőbb a dolog.

Az Irtás szerintem elég egyértelműen a Salvus eddigi legjobb lemeze, ajánlom mindenkinek, hogy tegyen vele egy próbát.