2011 januárjában röppent fel először a hír, hogy a Sanctuary újra él, és Warrel Dane-ék már akkor is komoly tervekkel vágtak neki a zenekar újjáélesztésének. Igaz, akkor még létezett a Nevermore, plusz Lenny Rutledge mellett Jeff Loomis gitározott, akit később Shannon Sharp váltott egy rövid időre, majd végül Brad Hull lett a befutó az őstag Sean Blosl egykori helyén. Bő három év kellett ahhoz, hogy az ígéretek valóra is váljanak, mindeközben megjelentek olykor fesztiválokon, különböző koncerteken, és ha ritkásan is, de bizonyos időközönként jöttek a hírek arról is, hogy készülnek az új számok. No meg Warrel Dane írogatott néhanapján roppant lelkesen, hogy mennyire odavan az új dalokért, és az utolsó Nevermore-lemeznél sokkal erősebb, ami most készül. Jó, tegyük hozzá, hogy annál azért ANNYIRA nem nehéz jobbnak lenni, mára a helyére zökkent nálam is az The Obsidian Conspiracy.

A Sanctuaryvel meg mindig úgy voltam, hogy meghallgattam párszor, hiszen becsületből ismernem kellett, hol kezdte két kedvencem, de ha nagyon a szívemre teszem a kezem, teljesen tökéletes lenne az életem akkor is, ha nem ismernék egy árva hangot sem a két egykori lemezről. A korai Warrel-féle sikolyokon meg leginkább mindig is asztalra borulva röhögtem. Szóval nem mondanám, hogy valóban tűkön ülve vártam volna az új Sanctuary-lemezt, sőt, igazából kicsit rettegtem is, hogy vállalható lesz-e. Ez a szkeptikus hozzáállásom egészen addig tartott, amíg végig nem hallgattam az elkészült albumot, utána pedig kénytelen voltam Ádámunknak megírni, hogy te... ez jó.

Mert tényleg az. Hála az égnek nem egyenes folytatása az 1992-ben vége szakadt vonalnak, nem akartak ránkerőltetni valamiféle '80-as évekbe burkolt, de ma már igazából kellemetlennek ható heavy-power csodát. Tény, hogy a korai időszakban is akadt már néhány súlyosabb pillanatuk, és szerencsére ezt a világot fejlesztették tovább, így a Sanctuary mai értelemben is kimondottan thrash/powernek mondható (van még ilyen kategória?), méghozzá emlékezetes riffekkel, remek gitárszólókkal. Warrel pedig annak ellenére, hogy teljesen nem tudott kibújni a bőréből (és minek is tenné), és énekdallamilag tagadhatatlanul ott a párhuzam az utolsó Nevermore énektémáival, mégis képes volt újat hozni, és hála a magasságosnak nem sikoltozik felelőtlenül. Szégyellem ezt is leírni, de sajnos muszáj: néhány téma kifejezetten „ökölrázós", ellenben nem kínos módon, meg így legalább Warrel is markolászhatja koncerteken a képzeletbeli narancsát.

Az első két tempós, thrashes jellegű bevezető dal után az Exitium (Anthem Of The Living) címet kapott szerzeményt melankolikus, vészterhes hangulatot keltő metalként lehetne aposztrofálni, és ha már a lágyabb ízeknél tartunk, kicsivel később a drámai I Am Low az egyik igazi nagyágyú. Az ezt követő Frozen ismét gyors és testamentesen thrashes fülbemászó refrénnel, nem lehet véletlen, hogy ezt választották első klipes számnak. A The Worlds Is Wiredben is váltakozik a thrashes riff a fülbemászó énektémákkal és az ízléses, nem túljátszott, de technikás, dallamos gitárszólókkal, amelyeket sokadszorra kell magamban megdicsérnem, igazán kitettek magukért szólók terén is. A végén pedig maradt még két kedvencem, a sejtelmes, címéből adódóan roppant vidám The Dying Age Warrel lidérces többszólamú vokáljaival, majd a záró címadó, ami az átlagban is erős számok közül is világítótoronyként emelkedik ki hömpölygős, nyomorúságosan depressziós hangulatával. A The Year The Sun Diedban érzékletesen idézik meg azt az apokaliptikus víziót, amit a dalcím vetít elénk, sőt, a „What if there is nothing more, what if there is only emptiness" sorokat annyira reménytelenül hozza Warrel, hogy máris teljes erőmből viszolygok a közelgő végeláthatatlan téltől, ami bizonyára „Hideg lesz, kurva nagy. Baromi szürke lesz. Soha véget nem érő, életfogytig tartó.".

Az a helyzet, hogy első hallgatás után rögtön kedvem támadt újraindítani a lemezt, majd még egyszer, és ez a késztetésem azóta sem csökkent, tehát megkönnyebbülve mondhatom, hogy a Sanctuary valóban kiemelkedő albumot készített. Ha korábban berzenkedtél Warrel orgánumától, nem feltétlenül lesz ez sem a kedvenced, de ha esetleg a Nevermore-t zeneileg túl soknak érezted, a Sanctuary simán bejöhet, és ne csodálkozz, ha pár hallgatás után óhatatlanul dúdolni kezded valamelyik refrént. Lenny Rutledge-nek pedig előnyére vált az elmúlt huszonpár év, igazán izgalmas és nagyszerű dalokat írt, soha rosszabb következő nekifutást, bár szép feladat lesz megugrani ezt a lécet. Én pedig ezek után kimondottan kíváncsi lettem egy Sanctuary-koncertre, és titkon remélem, hogy egy jövőbeli európai körbe Budapest is bele fog esni.