Sejtelmem sincs, miért pont az észak-európai országokban működik annyi életképes hard rock/glam/sleaze/pop metal csapat röhejesen fiatal tagokkal, de a finn Santa Cruz tavalyi debütáló albuma újabb olyan kinyilatkoztatás a stílusban, amely mellett nem mehetsz el szó nélkül, ha csak egy kicsit is szereted a stílust. Az anyag még 2013 első felében jött ki, de mifelénk – természetesen – nem kísérte különösebb pörgés a megjelenését, így talán senki sem sértődik meg, ha így utólag is ejtünk róla néhány szót. A bandának ezelőtt mindössze egy EP-je volt, a Spinefarm pedig nem véletlenül karolta fel őket, hiszen odafent komoly piaca van az ilyesminek, elég, ha csak a legutóbbi Michael Monroe lemezek vagy a Reckless Love elsővonalas finnországi mainstream sikereit említem.

A Santa Cruz kicsit persze más, mint a fentiek, még annak ellenére is, hogy annak, aki velem ellentétben nem hallgat sok ilyesmit, csak egy újabb lesz a tucatból. Ez a vélekedés azonban ettől még nem állja meg a helyét. Ha már északi rock'n'rollról beszélünk, Hanoi Rocks meg korai Shotgun Messiah persze rejlik bennük egy nagy adaggal, de inkább utóbbi a meghatározó, a robbanékonyan pumpáló ritmusgitárok és a tekerős, villantós szólók is egyértelműen ezt a párhuzamot erősítik. Aztán persze ezek mellett még beugrik az embernek egy-egy hangulatról, riffről, átvezetésről, dallamról a Skid Row, a korai Guns N' Roses és a '80-as évek-beli Bon Jovi is, meg csupa olyan elfeledett kultbanda, akikre már tényleg csak a stílus elvetemült rajongói emlékeznek: Spread Eagle, Sven Gali, Babylon A.D. és így tovább... Azt persze nem mondom, hogy a Santa Cruz egyenrangú a felsoroltakkal, pláne, hogy a stílus fénykora rég a múlt ködébe vész, és ez örökre így is marad. Ez itt alapvetően a tegnap zenéje, retro a mai időknek megfelelő bika hangzással, ha úgy tetszik, de stílusgyakorlatként akkor is több mint meggyőző a Screaming For Adrenaline.

A bandának több erőssége is van. Az első és legfontosabb mindenképp Arttu Kuosmanen és Joonas Parkkonen tökös gitárjátéka: hallhatóan tényleg elég alaposan áttanulmányozták az összes nagy név munkásságát a stílusban Slashtől Steve Stevensen át Harry K. Codyig, és igen impozánsan mondják fel a leckét. Ennek megfelelően az anyag tele van ütős riffekkel és szikrázó szólókkal, de a stílusában leginkább talán Zinny J. Zant idéző, csak képzettebb Arttunak fogós énekdallamokért sem kell a szomszédba mennie. Az album nem egységesen erős, de már csak a Relentless Renegades nótáért megéri tenni vele egy próbát, ez ugyanis számomra a 2013-as év legerősebb dala ebben a stílusban. Egyszerűen tökéletes szerzemény, a helyén van minden hangja, ráadásul aljas módon fogós is. A másik aduász pedig az akusztikus alapú, együtténeklős, de mégsem balladisztikus Nothing Compares To You, amely szintén azonnal a dobhártyára ragad. Ez a két nóta 1989 környékén simán szupersztárt faragott volna a Santa Cruzból a tengerentúlon dugig telt arénákkal meg dupla platinalemezzel, talán még az Ifjúsági Magazin meg a Reform is leközölt volna róluk egy színes kis hírt akkurátusan körbevágott zenekari fotóval. De a kevésbé nyilvánvaló, ritmuscentrikus kezdés után a korai Bon Jovi street rockba oltott változatát hozó High On You-ra vagy a szimpla mondanivalójú, ám újabb megakórussal megpakolt Let's Get The Party Startedra sem tudok rosszat mondani.

Világméretekben aligha a Santa Cruzról szólnak majd a következő évek a rockzenében, de ha a következő albumon is tartják ezt a színvonalat, a banda odahaza simán befuthat. Aki szereti az ilyesmit, mindenképp tegyen velük egy próbát, mert tényleg jó albumokból nincs nagy dömping manapság ebben a stílusban, és ez olyan.