A székelység 250 évvel ezelőtt történt ikonikus tragédiáját nevében viselő Siculicidium mindenképpen egyedi színfolt a metal, azon belül a black metal palettán is. A magát Hargita megyéből eredeztető, vastag fekete ködbe burkolózó duóval kapcsolatban csakis a kiadványaik mennyiségét illetően rendelkezünk egzakt információval, az pedig számos. A zenekar elvileg tíz éve működik, első önálló kiadványuk a Lélekösvény EP volt 2006-ban, melyet első sorlemezük (Utolsó vágta az Univerzumban, 2009), majd további két EP követett a tavalyelőtti évben. Származásuk, hozzáállásuk és a létezésük köré font zenei koncepció hamar kultikussá tette nevüket a színtéren, ennek ellenére az Utolsó vágta... legjobb esetben is csak egy érdekes próbálkozásként volt értékelhető. Megérkezvén az itt tárgyalt második sorlemezükhöz, a kép csak szőrmentén változott velük kapcsolatban.

Pestifer gitáros és Lugosi Béla (!?) énekes zenéje a black metal és a punk (avagy black 'n' roll) peremkerületeiben fogant, természetesen az obligát necro hangzás és a mizantrópia jegyében. Dobokon jó ideje a honi feketefém meghatározó alakja, Khrul segíti ki őket, továbbá kiadványaik kiállításában és terjesztésében is láthatóan profi arcok dolgoznak alájuk. Az Utolsó vágta... idején úgy tűnt, a Siculicidium lesz majd hivatott betölteni Csihar Attila hajdani alapcsapata, a Tormentor mindent áldást nélkülöző munkássága által nyitva hagyott űrt. Ennek akkoriban is egyetlen komoly akadálya volt, mégpedig a szövegíró(?)/énekes(?) Béla személye, aki egyik minőségében sem volt képes megugrani a műfajra jellemző befogadhatóság mégoly alacsonyra helyezett lécét sem. A kifejezőkészség és a prozódia ismerete egyaránt távol áll tőle, munkásságára a rossz értelemben vett hanyagság nyomta rá inkább bélyegét.

Nem mondom, hogy nem kár ezért, mert Pestifer csontig lecsupaszított gitártémái – ha az ének bántó kísérete nélkül szólalnak meg – kimondottan hangulatosak, és még némi egyéni elképzelést is hordoznak. A Hosszú út... ráadásul kimondottan változatosra sikerült (persze csak a zenekar mércéje szerint), így mára valóban minden esélyük adott volna, hogy szűkös eszköztárukkal valami olyasmi minimalista hangulatzenét kreáljanak, mint ami Vikernes mesternek is rendre sikerül, a vidéki élet kihívásaival küzdve. Az effajta muzsika ugyanis egyedül atmoszférateremtő képességén keresztül mutatja meg magát és válik értékelhetővé, az utaztató légkör pedig kizárólag jól kitalált, és a maga módján kifogástalanul felépített keretek között működik. Vikernes példájánál maradva, meggyőződésem például, hogy az általa kitalált hangzás mögött több odafigyelés, értő szándék és persze munka rejlik, mint a mai csúcsprodukciók zöme esetében. A Siculicidium azonban mindkettőtől elég messze áll, konokul leszegett fejjel.

Érzem én, hogy van ráció ebben a zenekarban, de a punk hozzáállásnak álcázott, ám összedobált dalszerkezetekben testet öltő nemtörődömség, az igénytelenséget minden tekintetben reprezentáló ének véleményem szerint kizárólag az elfogult fülek számára adhat olyasmit, amitől a hallgató nem akar mihamarabb szabadulni. Balck metal ist Kreig.